Bár igyekeztünk egy kis alvásidőt is hozzárendelni a kilométerek hosszú sorához – remélve, hogy a szundi megkönnyíti majd az idő múlását (és a kilométerek apadását), nem mindig alakult a tervek szerint, s olyankor bizony hallgatni és megválaszolni kellett a legendássá vált ottvagyunkmáááár? Mikorérünkmárodaaaaa? és hasonló kérdéseket, amiket Panna ügyesen ellesett Matyitól, és lelkesen ismételgetett.
Ilyenkor a szülői fantázia szárnyakat kap, s addig ismeretlen – totyogófejjel is megemészthető – mérőeszközöket talál fel az idő múlásának szemléltetésére. De ezek is végesek, s amikor már a pufuléc sem segít, elérkezett az ideje a szünetnek. Tudniillik a mi utazásaink elengedhetetlen eleme a pufuléc, amit darabonként nyújtok hátra hol egyik, hol másik kismanónak, így a majszolással elfoglalják magukat és betömik a kis kérdezőjüket. De minden darab eltüntetése után elmondják: megejtem, Anya! (Panna)/Kérek szépen még, Anyaaa! (Matyi)
Szóval, amikor már ez sem segít a helyzeten, megállunk tornászni, szaladgálni, mászkálni, kiabálni. Legtöbbször az út menti benzinkutak parkolójában kerül sor ezekre a családi mutatványokra, de előfordult már az is, hogy a GPS-szerinti játszótér helyszínére érkeztünk, csak éppen a játszótér hiányzott, így mini-piknikezést tartottunk, kinyújtóztattuk zsibbadt végtagjainkat, s egy új játszótér reményében ültünk ismét autóba.
Idei utazásaink egyik újdonsága a barchobázás. Elmagyaráztuk Matyinak a szabályokat, ő pedig izgatottan várta, hogy induljon a játék. Elsőként Apa kellett valamire gondoljon. Kis idő után ki is jelentette: gondoltam. Erre Matyi: mire gondoltál, Apa?
Újabb magyarázatok után abban maradtunk, hogy példaként én kérdezek majd egymás után néhányat, aztán Matyi következik. A kérdéseim után, a nagylegény is kijelentette, hogy felkészült, s nagy lendülettel bele is vágott: tűzoltóautó? (Előzőleg arra is rákérdeztem, hogy vannak-e kerekei?)
Szóval döcögősen indult, de annál nagyobbakat tudtunk nevetni azon, hogy milyen kérdések foglalkoztatják a lassan négyévesünket.
Amikor Matyira került a sor, hogy gondoljon valamire, jöhetett a szülői találgatás. Hét-nyolc kérdés után aztán Matyi mindig bejelentette: segítek: megmondom, hogy mire gondoltam – s azzal mondta is. Legtöbbször valamiféle járgány volt a megfejtés – amit mi sejtettünk is, s szándékosan más dolgokra kérdeztünk rá, hadd fogyjanak egy kicsit jobban a kilométerek, de a nagylegény hamar beleunt a tapogatozásunkba.
Barchobázni persze csak olyankor lehetett, amikor Panna szundizott, különben nagyon zavarta, hogy ő kívül marad a kérdés-válaszok körén, s rendszeresen bekiabálta, hogy nééééé, Anyaaaa, néééééé!, s addig nem tágított, amíg rá nem néztem. Olyankor aztán huncutul rám mosolygott, mint aki elégedett a turpissággal.
A történethez az is hozzátartozik, hogy bármennyire is szeretek utazni, be kell vallanom, hogy leginkább a célért rajongok, útközben leginkább aludni szeretek, s tudok is, jó mélyen. Szerencsénkre ezt Panna is örökölte, hisz sokszor pár perccel az autóba ülés után fejére tette a kispárnáját (újabb elengedhetetlen tartozéka a kiruccanásainknak), s órákon keresztül húzta a csendest. Matyi azonban éberen figyelte a tájat, a gyerekdalokat, a meséket, s amikor egy-egy érdekesebb jármű mellett haladtunk el, fel-felkiáltott, hogy: Nézd, Apa! Nééééé, Anyaaa! – s ezzel sokszor olyan mély álomból ébresztett, hogy utána órákig kínzott a fejfájás.
Ilyenkor már én is beálltam a sorba, s ha csak magamban is, de gyakran megkérdeztem, a GPS-re nézve, hogy ott vagyunk mááááár?!
