A férfi gardrób alakulása a 19. század derekán
A 19. század férfiöltözete tudatosan elhatárolódott a női divat merész színeitől, túláradó formáitól és sokszor szinte színpadi díszítettségétől. A férfiruházat, ahogy az öltözködés hosszú évszázadaiból ismerjük, inkább a praktikusság és az egyszerűség védjegyeit viselte magán: visszafogott árnyalatok, szükségtelen díszítéstől mentes szabásvonalak, valamint kevésbé hivalkodó részletek határozták meg a jellegét. Ez a mértéktartás azonban nem jelentett lemondást a társadalmi státusz kifejezéséről, épp ellenkezőleg, hiszen míg a férfiak rangját sokszor a feleségük ruhatárának gazdagsága hirdette, addig saját öltözetükben a kifinomult szabásművészet, a nemes anyagok megválasztása és az apró, ám gondosan megtervezett különlegességek adták a jólöltözöttség igazi mércéjét. A férfiviselet eleganciája így kevésbé a látványosságban, sokkal inkább a részletekben, az arányok harmóniájában és a mértékadó ízlés csendes, ám határozott jelenlétében mutatkozott meg.
Az észrevehetetlen elegancia
Az angol történelemben az empire korszak utolsó éveit 1811 és 1820 között régenskorként ismerjük, amikor a trónörökös, a későbbi IV. György régensként uralkodott. Ekkor bontakozott ki a férfidivat új sziluettje, az „új dandy” alakja, amely a modern úriember ideálját testesítette meg. Megszemélyesítője George Bryan Brummell volt, a divattörténet legendás gentlemane, aki a túlzásokat elvetve a józan egyszerűséget, az angol vidék sportos viseletét tekintette mércének. Brummell hatására terjedt el a sötét, komoly eleganciát sugárzó férfiöltözet, amelyben a tökéletes szabás, a nemes anyag és a szinte láthatatlan, ám gondosan megválasztott részlet – színes bélés, különleges zsebkendő vagy rafináltan kötött nyakkendő – adta a megjelenés varázsát. A nadrág, a kabát, a nyakkendő és a fehér ing összeállítása így vált a modern öltöny elődjévé. Brummell számára azonban az elegancia nem merült ki a ruházatban: a valódi gentleman ismertetőjegye a kifogástalan ápoltság, a mindennapos tisztálkodás és a borotválkozás volt.
A kosztüm előfutárának tekintett ing különleges részlete a magasra nyúló, keményített állógallér volt, amely később a baljós hangzású father-murder nevet kapta – nem véletlenül, hiszen éles széle szinte az arcba vágott, viselése pedig korántsem volt kényelmes. E gallér eredete mindmáig vitát szül a divatszakértők körében, egyesek Brummell újításának tartják, mások szerint inkább a hiúságáról ismert György régensherceg viselte először, hogy így leplezze a tokáját.
Miközben a férfiöltözet színei egyre komorabbá váltak, e szigorú gallér mellett a korszak úriembereinek egyetlen valódi játékszere a nyakkendő maradt. A legkülönösebb minták és legtalálékonyabb csomók szolgáltak önkifejezésül, s a régenskor végére a férfiak már valóságos versenyt vívtak a nyakkendőkötés művészetében.
Férfifűzők és a biedermeier divat
Napóleon bukását követően a divat lassan a polgári mindennapok nyugodtabb világához, a nagypolgári miliő ízléséhez kezdett igazodni. A női öltözködésben az 1830-as évekre ismét a karcsú derék vált a központi eszménnyé – immár kevesebb acélmerevítővel, míg a férfiak ruhatárában épp ellenkező folyamat zajlott: egyre több merevítő került a fűzők vagy hasleszorítók alá. A haskötő célja volt, hogy a divatos homokóraalakot megrajzolja, ám a túl szorosra húzott darab gyakran váltott ki gúnyos megjegyzéseket a társasági körökben.
Brummell sötétedő, egységesedő színreformja sem érvényesült azonnal, hiszen az 1830-as és 1840-es években a férfiak gardróbjában még akadtak színes ruhadarabok, s csak az 1860-as évektől kezdett igazán elsötétülni a férfiöltözék. Addig a hétköznapok kedvelt viselete a kockás hosszúnadrág volt, amelyet élénkebb mellény egészített ki. Az 1850-es években pedig egy úriember akár három különféle színt és mintát is viselt egyszerre, más árnyalatban pompázott a nadrág, másban a mellény s ismét másban a felöltő.
A biedermeier férfiöltözet jellegzetes kabátféléi között találjuk a redingot, a havelockot, a garricket és a frakkot – utóbbi csak az 1860-as évekre nyerte el mai formáját. A nappali megjelenés elengedhetetlen darabja volt a redingot, a homokóravonalat követő, karcsúsított kabát, amelyet tavasszal és nyáron hordtak. Hidegebb időben ennek téli párja, a havelock került elő – hosszú, olykor ujjatlan vagy ujjakkal szabott kabát, amely a szelek ellen nyújtott védelmet. A farkasordító fagyok idején a garrick szolgált hű társul, ez vastagabb anyagból készült, és vállát egymásra omló, hosszabbodó pelerinrétegek borították. A kabátok béléséhez különös anyagot is használtak, a lőgyapotot. Ez a robbanékony, ám remek hőtartó szövet a szivarral élő férfiak számára meglehetősen kockázatos választásnak bizonyult a kabátválasztáskor, hiszen igen könnyen a levegőbe repíthette viselőjét.
Egységesedő színek a magas szabászatban
Az 1860-as évektől a férfi viselet fokozatosan sötétebb tónusokat öltött: a rikító színek háttérbe szorultak, s a mindennapokat a szürke, a barna, a sötétkék és a fekete öltönyök uralták. Maga az öltöny is ekkor, 1865 táján vált általánossá, három része és egységes anyaga tovább erősítette a színek egyhangúságát. A nappali öltöny mellett divatba jöttek a kontrasztos zakó–nadrág kombinációk, nyáron világosabb változatban, estére pedig a frakk és az ünnepi nadrág párosítása számított elengedhetetlennek. Egy átlagos férfi ruhatárát fehér, keménygalléros ingek, plasztronok, állógallérok, mandzsetták, mellények, különféle nyakkendők és csokornyakkendők egészítették ki. A fehér mellénnyel, cilinderrel és lakkcipővel viselt frakk továbbra is a társasági öltözködés szigorú kelléke maradt.
Az 1870–80-as évek kedvelt darabja a szalonkabát volt – köznyelven „Ferenc József” –, amely derékban szabott, duplasoros, szatén hajtókás felöltőként különösen a városi értelmiség körében vált tekintélyt jelző viseletté, még akkor is, amikor Nyugat-Európában már rég kiment a divatból. Az 1880–90-es években három nappali férfikabát számított elterjedtnek: a zsakett, a catoé és a különféle nagykabátok. A catoé – elöl lekerekített, hátul combközépig érő szárnyával – a frakk és a zakó ötvözéseként jelent meg, s új árnyalatot adott a polgári férfi öltözködésnek.
Véletlenből született divat
Edward angol király a korszak igazi divatikonjává vált, hercegként is már akaratlanul új trendeket teremtve. Talán legismertebb „balesete” az élére vasalt férfinadrág története, amikor egy utazás során az új komornyik félreértette a szabást, és a nadrág oldalvarrása helyett az elejét vasalta ki. Edward kénytelen volt így viselni, ám elegánsan úgy tett, mintha mindig is így tervezték volna, s ezzel új divatot indított el.
Ugyancsak neki köszönhetjük a szmokingot, vagy más nevén a tuxedót, ugyanis a szeszélyes király nem kedvelte a frakk merevségét, ezért egy fényes vacsora utáni lazább beszélgetéshez rövid szárnyú frakkot és zsakettet kombinált magának. Így született meg a cigarettakabát, amely a könnyed elegancia és az estélyi öltözet átmenetét jelentette.
Edward emellett a praktikum és a sportos elegancia terén is úttörő volt, a norfolk kabátot például norfolki birtokán vadászathoz viselte, amely később az első világháború férfikabátjainak alapformájává vált. Apró szokásai is olykor divatot teremtettek, mint például a zakó alsó gombjának be nem gombolása, amelyet növekvő pocakja miatt mindig nyitva hagyott, és ez a gesztus a férfi öltözködésben napjainkban is visszaköszön.
