A nők gardróbjának áttekintője a 19. század második felében
Átsétálva az 1800-as évek meghatározó ruhakölteményein, hamar szembetűnik, hogy a divat sosem egyetlen lendülettel fordult át egyik korszakból a másikba. Az újdonságok és kiegészítők váltogatták egymást, miközben a már ismerős formák és díszítések újra meg újra visszatértek. A valódi fordulatokat azonban nem a közízlés, sokkal inkább egy-egy karizmatikus alak – ha úgy tetszik, korának ünnepelt „celebje” – idézte elő. Elég volt egy apró önkényesség, olykor egy véletlen ruhabaleset, hogy a közönség szeme láttára megingassa egy addig nélkülözhetetlennek hitt darab uralmát.
Így esett 1867-ben is, amikor Eugénia császárné egy fogadáson a megszokott krinolin nélkül jelent meg, finom gesztussal jelezve: a szoknya alá rejtett bálnacsontváz ideje lejárt. Persze nem ő volt az első, aki nőietlennek tartotta a különös szerkezetet. Már 1857-ben a Divatcsarnok egyik tudósítója így írt róla: „Halcsont, kemény szalma, vasrúd és minden más ily anyag, amely nagyon hasznos a házépítéshez, de szoknyához mégsem illik. Bizonyos, hogy a halcsontvázak, kosarak és papagájkalitkák ideje kezd lejárni, és minden szebb érzésű hölgy csak a hajlékony, ruganyos, könnyen keményített perkál szoknyát viselendi nemsokára.”
Az egyedi ruhatervezés időszaka
És valóban, a legtöbb impozáns irányzat születésénél ot
t állt egy kivételes személyiség, aki magára vállalta a stílus megtestesítését. A haute couture elterjedése is, Charles Frederick Worthhöz köthető, akit nem véletlenül emlegetnek az irányzat atyjaként, sőt az első igazi divattervezőként. A haute couture – a „magas szabászat” – nem más, mint az eredeti, egyedi tervezésű, méretre szabott és kifogástalan minőségben elkészített ruházat világa. Worth kivételes üzleti érzékkel is rendelkezett: reklámjai a művészet és a kereskedelem határán egyensúlyoztak, így hamar megragadták Eugénia császárné figyelmét, aki nemcsak elismerte, hanem pártfogásába is vette a tehetséges tervezőt. Az ő kezdeményezésére születtek meg az első divatbemutatók is, amelyeken a hideg és a meleg évszakok kezdetén valódi „műalkotásokként” tárultak a közönség, elsősorban az arisztokrácia elé a legújabb kreációk. De Worth nemcsak az elegáns bemutatókat és művészi reklámokat honosította meg, hanem neki köszönhetjük a ma is ismert, ruhákba varrt címkét is, amely gondoskodott arról, hogy a viselő soha ne feledje el, kihez köthető a viselet, amelyben megjelenik.
Az 1860-as és 1870-es években a nagyáruházak, valamint a divatszalonok gyökeresen átírták a divatkereskedelem addigi rendjét. Olyan módszereket honosítottak meg, amelyek a mai napig ismerősek: divatlapok hasábjain hirdették portékáikat, fix árakat szabtak, lehetőséget biztosítottak cserére és visszatérítésre, sőt a szezonvégi kiárusítások intézményét is megteremtették. Ebben az időszakban lépett színre a turnűrös szoknya, magyar nevén fardagály, amely a hátul puffosan elrendezett anyag révén a női test hátsó vonalát emelte ki. A buggyosra húzott szoknyát fodrokkal, csipkével és más gazdag díszítésekkel is hangsúlyozták, sokszor a rokokó játékos mintázatait idézve. A fardagályos öltözet alól pedig nem hiányozhatott az abroncsszoknya, azaz a krinolett sem, amely a korábbi krinolin karcsúsított változataként jelezte: a látványos szerkezet nem tűnt el, csupán könnyedebbé és visszafogottabbá vált.
Az irányzat pompás ruhakölteményei szerkezetileg két fő részre tagolódtak: a ruhaderékból és a felsőszoknyából összeálló tunikaegyüttesre, amelyet mindig az azonos anyagból szabott, hozzá illeszkedő alsószoknyára öltöttek. Amikor a tunika szoknyarészét oldalt felráncolták, kötényszerű felsőszoknya alakult ki, s e megoldásból született a hátul dúsan puffos forma is, amely oly jellegzetessé vált a korszak viseletében.
Az arisztokrácia és a nemesi réteg körében különösen sajátos díszítési mód is kibontakozott, ugyanis a ruhákon irizáló zöld és kék elemek csillantak meg, amelyeket Dél-Amerikából és Ázsiából származó bogarak szárnyai adtak. A különleges hatású szárnyak az európai főúri asszonyok öltözékén szinte flitterként tündököltek, s olyannyira népszerűvé váltak, hogy az 1860-as évekre már akadt olyan szállítmány, amelyben huszonötezer bogarat küldtek el egyszerre, csupán e divatos csillogás kedvéért.
Divatba jött a ,,természetes” alak
Ezt követően 1877 és 1881 között a hölgyek letették a púpos hátsójú szoknyát, s helyette a testhez simuló, aszimmetrikus részletekkel formált sziluettet választották. A Magyar Bazár Divatképe nőknek szóló divat- és életmódmagazin találó szlogenje szerint: „amíg valaki járni tud, addig nincs elég divatosan felöltözve.” A tunika, legyen redőzött felsőszoknya vagy külön kiegészítő, szinte elengedhetetlen kellékké vált. A korszak homokóra alakja azonban nem a természet adománya volt, hiszen fűzők, farpárnák, melltömések és alsószoknyák építették meg azt a konstruált női testet, amelyből valóban csak az arc maradt eredeti. Ekkor tért vissza a nappali és az estélyi ruhákon is a halfarokuszály, amelyhez praktikus okokból külön alsószoknyát készítettek. Mivel a drága szövetek hamar koptak a városi porban, az uszály alá porfodort varrtak – ami egy lecsatolható szegély volt, felfogta a szennyeződést és külön mosható volt. A felső ruhák tisztítása ritkaságszámba ment, valójában a fehérnemű viselte a feladatot, hogy elnyelje és felfogja azokat a kellemetlen szagokat, amit a test elárulni nem akart.
Lovagló kosztümből utcai viselet
A nők évszázadok óta a férfiaktól kölcsönözték lovaglóruhájukat, s a 18. század óta a redingot – hosszú, derékig szabott, férfi lovaglókabát – is átkerült a női testre. Ennek egyik híres viselője Sissi császárné volt, akinek egyszerű, fekete lovaglókosztümje jobban kiemelte legendásan karcsú, 55 centiméteres derekát, mint a kor divatos ruhái. A lovaglóöltözet hamar elveszítette eredeti rendeltetését, hiszen rövid idő alatt a városi élet kedvelt viseletévé vált, s a diszkrét elegancia alapformáját teremtette meg.
A második turnűr időszaka
Néhány évvel később a fardagály ismét visszatért a nők ruháira, 1882-ben „cul de Paris”, azaz a párizsi fenék néven vált divatossá, jóval hangsúlyosabb formát adva, mint az előző turnűr. Ezeket a ruhákat a divattörténet valóságos műalkotásként tartja számon, hiszen a jellegzetes hátsóforma kialakításához rendkívül bonyolult abroncsszerkezetek és a már megszokott hosszú vagy fél krinolin kellett – ez utóbbinak a merevítéseit a textilbe varrták, hogy ne csússzon le a fenékre és a lábakra. A szabásminták precizitásról árulkodnak, hiszen a ruhaderék ránc nélkül kellett simuljon a fűzővel megkonstruált homokóraformára. Az 1890-es évekre eltűntek a drótmerevítések, 1895-ig még lószőrrel keményítették a szoknyák alját a lefordított liliomforma érdekében, de 1896-tól erről is lemondtak. A sziluettet végül a térd alatt szélesedő szoknya, a farpárna, a fűzővel karcsúsított derék és a visszatérő ballonujjak adták.
Nadrágot viselő nők
A 19. század végére a női emancipáció kiterjedt az oktatásra és a művelődésre, s a nők olyan hivatásokat kezdhettek elhódítani, amelyek korábban kizárólag férfiak számára voltak fenntartva. Ennek következtében átalakult a nőideál is. A ruhareformok sorába tartozik a női nadrág, az akkori nevén Bloomer-nadrág is. Nevét Miss Amelia Bloomerről kapta, bár valójában Elizabeth Smith Miller kezdte el viselni 1851-ben kertészkedéshez, a törökös bugyogó formájú nadrágot térdszoknyával. Barátnője révén jutott el a találmány Bloomer asszonyhoz, aki The Lily feminista folyóiratában népszerűsítette saját nevén. Bár a Bloomer-nadrág a feministák körében igen kedvelt volt, a társadalom egésze férfiasnak és a rendet megkérdőjelező viseletnek ítélte, így nyilvános viselése a házassági esélyeket is kockáztatta. A század végére a nadrág még nem vált hétköznapi utcai viseletté, de sportolásra, különösen biciklizéshez szívesen hordták. A női nadrág általános elfogadása csak a 1930-as években történt meg.
