A nők gardróbjának áttekintője a 19. század első felében
Elődeink gardróbjában és ruhaládáiban változatos szabású, színű, mintázatú és anyagú öltözékek sorakoztak, amelyek mind más-más társadalmi helyzetről, korszellemről vagy hirtelen felkapott divathullámról mesélnek. Ahogy haladunk az 1800-as évektől a 1900-as évek felé, a női ruházat folyamatosan alakult, a női lét korábbi tárgyiasításától kezdve egészen a mindennapi felöltők kényelméig. A 19. századi öltözködés első állomását a francia forradalom társadalmi zűrzavara jelölte, amikor a szabályok és a körültekintés háttérbe szorultak, s az emberek külsejükkel szabadon kísérleteztek. Az ekkor születő divatlapok illusztrátorai pedig gyakran gúnyos karikatúrákban örökítették meg az új sziluetteket, kifigurázva a korszak formabontó öltözködési szokásait.
Meztelen divat
Az időszak első jelentősebb divatirányzata az empire nevet kapta Napóleon császársága idején, aki hasonlóan a régi német-római uralkodókhoz, fényűző pompával vette körül magát. Uralkodásának kezdetével az öltözködés ismét szabályokhoz kötött renddé vált, igyekezve Versailles hagyományait követve visszahívni a kor embereinek eleganciára való igényét. Napóleon díszruhák tervezésével a királyi udvar festőit és tervezőit bízta meg, akik ókori görög és római mintákból merítve alakították ki az udvari alakok új sziluettjeit. Inspirációjukat a mitológiai gráciák és istennők nyújtották, az arányos test és annak kiemelésének eszméjére építve. A jellegzetes empire sziluett 1804-re nyerte el végső formáját: a derékvonal a hónalj alá, a mellek alá emelkedett, a ruha alja rövid uszályban végződött. A női test ekkor csupán egyetlen részletében kapott hangsúlyt, a mellek emelésére párnákat varrtak a derékba, így kiemelve az idomokat. Max von Boehn, akit gyakran a divattörténet atyjaként emlegetnek, ezért az empire korszakot a „meztelen divat érájának” nevezte.
A francia udvar fényűzését a háborúk sújtotta országok polgárai nem követhették, csupán a ruhák formáját vették át. A női öltözékek vékony, áttetsző szövetekből, leggyakrabban pamutból vagy indiai muszlinból készültek, és kedvelték a keleties díszítéseket, mint a pálmalevél-, meander- vagy borostyánmintás hímzések. A sziluett kialakításához nem volt szükség merev fűzőre: egy alagútszerű mélyedésbe fadarabot illesztettek a tartás javítására, amelyet gyakran ajándékként is adtak. Hamar ráébredtek azonban, hogy a könnyű anyagok a párizsi időjáráshoz nem alkalmasak, így újra divatba jöttek a vastagabb szövetek: a taft, a bársony, a brokát és a selyem. A hideg ellen stólákat, köpenyeket és pelerinformákat viseltek, gyakran keleti mintákkal, széles vállkendőkkel kiegészítve. Ekkor alakult ki két hétköznapi kabáttípus is, a peliszt – a hosszú aljú, deréköves női nagykabát elődje – és a Spencer-kabátka – rövid kabát –, amely gróf George Spencer leégett frakkszárnyainak történetéből született – ez utóbbi férfi viseletből származó darab végül a női öltözködés részévé vált.
A régens kor hozta változások
Az angol történelemben az empire korszak utolsó kilenc éve a régens korként ismert időszak, amikor 1811 és 1820 között a walesi herceg, a későbbi IV. György régensként uralkodott apja mentális állapota miatt. Ez az időszak a női öltözködésben hozott jelentős változásokat Európa-szerte: egyértelműen elkülönült a nappali és az esti viselet. A nappali ruhák zártabbak, visszafogottabbak voltak, vastagabb anyagokból készültek, a fehér színt felváltották az élénkebb árnyalatok. A kivágottabb darabok alatt mindig viseltek apró ingecskét, gyakran nyakfodorral vagy gallérral díszítve. Az estélyi öltözék az arisztokrácia kiváltsága volt: drága selymek, gazdag díszítések, ékszerek, szezonális virágmotívumok tettek minden alkalmat fényűzővé. Az uszály 1810 után fokozatosan eltűnt az estélyi ruhákról, a szoknyák alja pedig rövidülni kezdett, új korszakot nyitva a női sziluettben.
A polgári hétköznapok nyugodtsága
A Napóleon bukása utáni években, 1815 és 1848 között, az emberek egyre inkább a polgári élet nyugalmára és a romantika szellemére figyeltek a császári fényűzés helyett. Ebben az időszakban született a biedermann kifejezés is, amely a precíz, szabálykövető kispolgárt jelölte a korabeli Németországban és Ausztriában. Párizs ideiglenesen elvesztette divatvezető szerepét: a stílus és a sziluett Bécsből érkezett, London pedig az anyagokkal járult hozzá a ruházkodás új világához.
A derékvonal 1823-ra visszatért anatómiai helyére, miközben a ruhaujjak egyre terebélyesebbé, léggömbszerűvé váltak, apró fodrokkal kiegészítve, hogy még impozánsabbnak tűnjenek. A hatalmas ujjak és a karcsú derék, rövidülő harangszoknyákkal kombinálva, a korszak jellegzetes sziluettjét adták. Ezekhez a látványos ujjakhoz nem lehetett hagyományos ujjas kabátot hordani, ezért a nők a pelerint, vagy annak vastagabb, félkörszabású változatát, a rotondot öltötték magukra.
A 30-as évekre a merevített fűző is visszatért a divatba, bár ekkor még csak minimális acélmerevítéssel rendelkezett, és nem húzták szorosra. Így a homokóraformát a hatalmas ujjak kontrasztja adta, nem a derék szorítása, amely a korabeli öltözködés finom játékosságát és látványosságát tükrözte.
Újra divatba jött a rokokó
Ezt követően 1848 és 1867 között a ruházat újra felfedezte a díszítettség báját: ráncolt szalagdíszek, fodrok, masnik és csipkék lepték el az öltözékeket, s megszületett a neorokokó stílus. Nem csupán a díszítőelemek idézték a rokokó hangulatát: a könnyed, egyre szélesedő anyagokból készült szoknyák is hozzájárultak az összhatás finomságához. A textilgyártás fejlődése is lehetővé tette ezt a gazdag formavilágot: 1844-ben a Jacquard-gép lyukkártyás mechanizmusát felhasználva megalkották az első csipkeszövő gépeket, így a csipke minden ruhán megjelenhetett.
A szoknyák formája is folyamatosan változott: az évszázad elején kalitka alakúak voltak, az 1850-es évekre kupolaszerű, majd gömbformájúvá növekedtek, míg a 1860-as évekre kialakult a jellegzetes, lefelé szélesedő harangszoknya, amely az egész sziluettet az A vonal mentén formálta. Az 1850-es években jelent meg a volant szoknya, alján egymásra épülő fodorsorokkal, és a korszak egyik ikonikus részlete, a pagodaujj, amely a kimonóra emlékeztető, lefelé szélesedő formával és ejtett vállvarrással új dimenziót adott a ruhának.
A szoknyák legnagyobb átmérőjüket 1864–65 körül érték el, amikor a hátsó rész is szélesedni kezdett. Ezek az öltözékek már alvázra támaszkodtak, szerepüket az 1850-es években megszületett krinolin töltötte be. A név a francia crin szóból ered, ami lószőrt jelent, hiszen ezzel merevítették a szoknyát. Az acélgyártás fejlődésével és az acél olcsóvá válásával kialakult a jellegzetes kalitkakrinolin, amely az 1860-as évekre a harang alakú, harmonikus formát vette át, s a szoknyát gyakran már bálnaálkapocsból készített, műanyagra emlékeztető csonttal helyettesítették. A krinolin legfőbb gyakorlati haszna az volt, hogy megtartotta az alsószoknyákat a láb elől, megkönnyítve a járást. A divatkedvelők körében hosszú ideig népszerű maradt, mígnem III. Napóleon felesége, Eugénia császárné 1867-ben egy fogadáson krinolin nélküli ruhában jelent meg, jelezve a korszak végét.
