Nekünk, nőknek a március 8-a a virágokról, csokikról, kávéról, apró figyelmességekről, elismerő szavakról szól. De sokan vágyunk arra is, hogy ezt a napot barátnőkkel, anyukával, nagymamával, lánytesóval töltsük, kiengedve a gőzt, elpanaszolva a kisebb-nagyobb csalódásokat, vagy elnevetgélve újraélni a vicces eseményeket. Vigyázni kell azonban, hogy mit kívánunk, mire vágyunk.
Kis családunknak újabb ijesztő helyzettel kellett szembenéznie a nőnapi virágillatban.
Történt ugyanis, hogy vasárnap hajnalban Panna óriási hasfájással ébredt. Ismerve a kis falánkot, arra gyanakodtam, hogy valamiből túl sokat evett, megfeküdte a gyomrát, s most annak éljük a bőjtjét. De a hasfájás csak nem múlt, egyre csak erősödött.
Egy ideig hessegettem a gondolatot, hogy komolyabb baj is lehet, próbáltam a klasszikus vécézés-vízivás-pihenés háromszögben mozgolódni, rossz előérzetem azonban nem akart elmúlni. Dél körül aztán már nem volt halogatnivaló, a félve próbálgatott jobb láb emelése szúrós fájdalommal járt. Hiába van frászom a sűrgősségi gondolatától is, indulnunk kellett, hiszen ha valóban a vakbél gyulladt be, minden perc kulcsfontosságú lehet.
Bár elsőre a dokik sem voltak teljesen meggyőződve a helyzet súlyosságáról, az ultrahangvizsgálat után nem maradtak kérdőjelek: mielőbb műteni kell a kicsi lányt. Sokkos állapotba kerültem, ugyanis közvetlen környezetünkben nem volt hasonló probléma, csak hallásból tudtam, hogy rutin műtétnek számít. Ez persze nem akkor, amikor a kislányod kerül a műtőasztalra. Egyre csak pörögtek előttem az ijesztő szavak: perforáció, altatás, altatásból való ébredés, fájdalom, heg, korlátozott mozgás stb. Még szerencse, hogy hamar alakultak a dolgok, s az anyai ösztön ilyenkor minden ijedtség, félelem fölé tud emelkedni.
Varázslatos mesét improvizáltam kicsi Pannának, aki már belesápadt a fájdalomba, a sok papucsos-köpenyes románul beszélő doki, ápoló látványától pedig egyre ijedtebben pislogott. A mese folytatását az altató doki biztosította, akinek örök hála az empatikus hozzáállásért. Kedvesen elmagyarázta, hogy a varázslat, amire készülünk, csak akkor valósulhat meg, ha nagyon mély álomba merül a hercegnő. Ehhez pedig szükséges a lovagi segítség és varázsszer (értsd: kedves altatóorvos és kábító keverék). Így Panna lelkesen nyújtotta a kis kézfejét, amelybe már előzőleg betették a pillangót.
Pár másodperc múlva már kábán nézett ránk, azzal az orvos ölbe kapta, s indult is vele a műtőbe. A pici lányomnak csupán annyi ereje maradt, hogy lágyan integessen mielőtt a kórházas filmekből jól ismert műtőajtó becsapódott. Ekkor a lábamból kiment az erő, a szívem belesajdult, s előtörtek az addig gondosan visszafojtott könnyeim. Elindult a visszaszámlálás.
Úgy ígérték, hogy 45-50 percet fog tartani a beavatkozás, egy emelettel fennebb kell várakoznom, s mondanom sem kell, hogy milyen csigalassúsággal teltek a percek. Külön fejezetet érdemelne az a közel 20 perc ráadás, ami az 50 perc után következett, s végre a hordágyon begurították a még mindig mélyen alvó kislányomat. Következtek az újabb végtelennek tűnő percek, órák, amíg ébredezni kezdett, én meg azon izgultam, hogy milyen lesz az altatásból való ébredés, időközben pedig azt lestem, hogy rendesen lélegzik-e, minden rendben van-e, s nem kell-e segítséget hívni az éjszaka közepén.
Végül Panna jókedvűen és mosolygósan ébredt: Anya, működött a varázslat, elmúlt az a szúrás a hasimból, most már alszom tovább, jó? Én meg, mint akinek óriási kő esett le a szívéről, újra a könnyeimmel vívtam a harcot, s nem tudtam eléggé hálás lenni a Mindenhatónak.
Másnap pedig már együtt néztük a dolgok jó oldalát: a kórházi szobánkból gyönyörű kilátás nyílt a Sétatérre. A tavaszi napsütés csak úgy tündökölt a tó vízén, s bár a kerítésnek ezen az oldalán voltunk, az ablakon keresztül egy kicsit mi is sütkéreztünk a tavaszi fényben. Rengeteg mesét elolvastunk, társasjátékoztunk, kérdezz-feleleket és szóláncosat játszottunk. S bár ki nem mehettünk, saját sétatérünkké neveztük ki a kórházi folyosót, ahol szorgalmasan gyakoroltuk a sétálást.
A kórházi körülményekre igyekeztünk nem figyelni, inkább arról beszélgettünk, hogy még jó, hogy nem Matyi került újra kórházba. Így legalább igazságos, Pannával is lehetünk csak kettesben, egy ágyon osztózva. S ha már nőnap, legalább igazi minőségi anya-lánya időt tölthetünk együtt. Este aztán összebújva arról suttogtunk, hogy mi mindent fogunk csinálni, ha kikerülünk innen. Lehet, hogy még egy igazi wellnessprogramra is befizetünk.
