Villámvignetták
Soós Angélát, Elekes Emmát, Tarnói Emíliát, Csíky Andrást, Fábián Ferencet, Boér Ferencet, Ács Alajost és a többieket naponta láttam. Ilyen képaláírásokra emlékszem: Ács Alajos Kocsis István Megszámláltatott fák című drámájában. Vagy: Boér Ferenc, Csíky András és Elekes Emma John Osborne Nézz vissza haraggal című darabjában. Mások a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben vagy az Ég a nap Seneca felett-ben.
Aztán emlékszem arra az évkönyvre is (vagy ezek közül volt valamelyik?), amelyben Simion Buia a Délidő című filmről írt, Zinnemann rendezéséről, Gary Cooper alakításáról.
Az ész vallomása volt a másik kedvenc évkönyvem A Héttől. Akkor ismertem meg Montaigne, Gyergyai, Borges, Thomas Mann, Cioran, Proust esszéit, akkor lettem szerelmes a műfajba. Milyen jó esszét írt Bogdán Laci a Szótárregényekről, Pavic, Temesi, Mircea Horia Simionescu műveiről!
Most is előttem vannak a borítók, pedig már én magam sem tudom, hányszor költöztem, és hány városba. De ha azt hallom, „kultúra”, könyvre és színházra gondolok először, csak utána bármi másra. Így alakult.
Nem lehet mély
A kórház kellemetlenségein (senki nem szeret benne ülni) és Marcus Aureliuson kívül a nyakműtét egészen elviselhető volt. Nem úgy a polipoperáció, melyen hetedikes koromban estem át. Régóta dünnyögtem, a szüleim elvittek hát az orr-fülgégészhez. Különféle tárgyalásokat követően kitűzték az időpontot, és befeküdtem az állomás melletti gyerekkórházba.
Amikor felvirradt a nagy nap, bevittek egy szörnyű terembe, odakötöztek a székhez, valamilyen vattás végű drótokat dugtak az orromba, és nyelnem kellett, gondolom, azért, hogy a polipom leereszkedjen. Amikor ez megtörtént, a magas, szakállas óriás, aki addig kedvesnek tűnt, harapófogóval ráncigálni kezdte.
Üvöltöttem és próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült, szemben Șobolannal, a szomszéd lépcsőházban lakó kamasszal, aki állítólag kétszer széttépte. Akkor csodáltam őt ezért a történetért.
„Ai fost foarte cuminte”, mondták mindannyian, tán ezért hittem később Șobolannak. Egyelőre azonban vért hánytam egy mosdótálba összes jólneveltségem ellenére. Arra a napra emlékezni fogok, amíg csak élek, és ma már egy olyanszerű következtetést is levonok belőle, hogy ami olyan látványos, az mégsem lehet annyira mély. Isten tudja, én nem. De hogy több polipot nem engedélyeztem magamnak, az is biztos.
