De ez csak a múlt heti szint, mert – a pénzhígulás ritmusát elnézve – inflálódni fog a lájf-árfolyam, de ne nyargaljunk tova időnek előtte…
A februárban két éve hozzánk is beköszöntött járványnak a közvetlen és járulékos veszteségei mellett idővel az „előnyeit” is felfedezni véltük. Az átmenetileg felszusszanó légkör, s benne az ember, ki sokáig halogatott dolgait a kényszerű bezártságban részben rendbe rakosgatta, befejezte félbehagyott kéziratait, vázlatba merevedett festményeit, ötletként bujkáló zeneműveit. De kisebb kaliberű, úgymond átlagos sikerélményekben sem volt hiány: a pincében/padláson végre rendet lehetett rakni, a gardróbban is több lett a hely, tündérekké szelídültek a konyhatigrisek, és visszacsempészte magát a családi mozizás, mint legitim műfaj.
Nem fogyott ugyan jóval több szappan, de a rejtett remények között ott volt, hogy az elárvult ágazatok közül az egészségügy megkapja jussát. Csak épp elosztókra, biztonságos fali csatlakozókra nem jutott.
Lélegeztetőgépre igen. Olyanra, amelyet például (nem mese, első kézből kapott infó) hatványozott áron szereztek be, s a beüzemelés után kulcsra zárt a főnővér remegő keze.
Aki a konstancai eset után úgy véli, itt a katartikus töréspont, s hogy hétfőtől permanens ellenőrzés hatja át az egészségügyet, majd ez a(z állampolgár javát szolgáló) vizslatás átterjed más területekre is, mint egy agresszív, de jóindulatú daganat, annak még gyógyulnia kell… a kóros álmodozósnak igenis van ellenszere. De az ébredést nem trikolórokba öltözött tömegek skandálása hozza majd el. Inkább azt a pillanatot kell elkapni, amely ideális a felocsúdásra: a percet, miután lekapcsolják ezt az államot az apparátról.
