Nem érdekelte a siker, azért írt, hogy elmondja, amit fontosnak tart

Székely János Tordán született 1929. március 7-én. Elemi iskoláit szülővárosában végezte, ezután Marosvásárhelyen református kollégiumba, majd kadétiskolába járt. A második világháború végén a frontra vitték, ahol nyugati fogságba került. 1946-ban tért csak haza, így késéssel, 1948-ban érettségizett a marosvásárhelyi református kollégiumban. Háborús tapasztalatait csak három évtizednyi érlelés után dolgozta fel A nyugati hadtest című esszéregényében.

1952-ben diplomázott a kolozsvári egyetem filozófia szakán, ezután négy éven keresztül lektorként dolgozott az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó (a majdani Kriterion) kolozsvári fiókszerkesztőségében. 1956-tól a marosvásárhelyi Igaz Szó (1990-től Látó) szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője volt, ahonnan 1989-ben ment nyugdíjba.

Kamaszként szobrásznak készült (később fia választotta ezt a hivatást), de nemcsak ennek, hanem a diploma után a filozófiának is hátat fordított és inkább a lírához pártolt. Első versei az Utunkban jelentek meg az 1950-es évek elején, 1953-ban látott napvilágot első műfordításkötete, két évvel később pedig első önálló verseskötete Csillagfényben címmel. A hatvanas évek végén megtört a költészet küldetésébe és jövőjébe vetett bizalma, és miután 1970-ben közzétette válogatott verseit Egy láda anyag címmel, felhagyott a költészettel – 1973-ban már azt írta, „a költészet halott”. Székely János költői életműve a modern magyar líra „nyugatos” hagyományait követi. Az egyéniség kultuszától vezet a szigorú önvizsgálatig, annak az értelmiségnek a morális kérdéseit veti fel, amely nemzetiségi sorban szerezte történelmi élményeit.

Székely János, otthonában. Fotó: Erdélyi Lajos

1969-ben kisregénnyel jelentkezett (Soó Péter bánata), de felhalmozott történelmi tapasztalatait inkább esszékben és drámai művekben fogalmazta meg. Darabjait – Protestánsok, Caligula helytartója, Vak Béla király, Dózsa, Mórok – egymás után mutatták be a Gyulai Várszínházban, a budapesti színházakban és a magyar televízió képernyőjén.

Székely erkölcsfilozófiai indíttatású drámai műveiben elvek, ideológiák harcolnak egymással. A tét az emberi szabadság, vagyis az, hogy az egyén miként tudja függetleníteni magát egy rossz hatalom kísértéseitől és miként szabadulhat nyomása alól. A diktatúra és a kisebbségi lét szorításában történelmi analógiákat keresett és talált, de mindenki ráismerhetett a kor hatalmi szituációira és tipikus emberi, politikai magatartásaira. Székely János drámái kapcsán egy alkalommal azt mondta: „Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát és kiírtam magamból az öngyilkosságomat”.

Az íróban fel sem merült nehéz sorsú szülőföldjének elhagyása, a hatalommal csak belső erkölcsi parancsra, három évre volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy apja – akit 1958-ban rendszerbírálatért letartóztattak – kiszabaduljon a börtönből. Akkor írta azokat a verseit, amelyeket később nem vállalt. Kitüntetést nem fogadott el, különc volt: nem vett részt irodalmi mozgalmakban és társaságokban, sétapálcával járt az utcán, és abban is kitűnt, hogy az erdélyi magyar irodalomban helytelenített mindennemű formabontást. A siker nem érdekelte, nem azért írta darabjait, hanem, hogy elmondja, amit fontosnak tart, ami hasznos az emberek számára, amitől valamikor valaki jobban megérti a világot.

Székely Jánost a szíve vitte el 1992. augusztus 23-án. Emlékét feleségével, az 1993-ban meghalt Varró Ilona írónővel együtt örökíti meg marosvásárhelyi házuk falán Magyarországon élő fiuk, Székely János Jenő gránitkőből készült plasztikai domborműve, amelyet 1994-ben avattak fel.

(Borítókép: MTI/Ilovszky Béla)