„Nekem Kolozsvár mindig is a szívem csücske volt...”

- Sepsiszentgyörgyről származol, a Mikes Kelemen Líceumban végezted középiskolai tanulmányaidat, tagja voltál iskolád színjátszócsoportjának, valamint az Osonó Színházműhelynek is, innen pedig egyenes út vezetett számodra a kolozsvári Színművészeti Egyetemre, majd annak elvégzése után a kolozsvári társulat színpadjára.

- Már az első színházi élményeim meghatározóak voltak számomra, nagy hatást gyakoroltak rám a szülővárosomban látott előadások. A Bocsárdi László által rendezett Ilja Próféta és A csoda című előadásokra például élénken emlékszem ma is, mivel többször is megnéztem őket. Én nagyon korán, gyakorlatilag az első színházi élményem után, már hatéves koromban eldöntöttem és kijelentettem a szüleimnek, hogy színésznő leszek. A szüleim, mint színházat kedvelő és látogató emberek, abszolút jól fogadták és mindvégig támogatták ezt az elhatározásomat, amely csak egyszer ingott meg, amikor rövid ideig, licista koromban a nyelvészettel kezdtem el kacérkodni. 

- Minek alapján és hogyan dönti el egy székelyföldi fiatal színész-jelölt, hogy Marosvásárhelyre, vagy pedig Kolozsvárra jelentkezzen felvételizni? Mik a pro- és kontra érvek?

- Számomra, maga a város volt a döntő. Nekem Kolozsvár mindig is a szívem csücske volt. Ahányszor ellátogattam iskolás éveim során ide, mindig megfogalmazódott bennem a remény és a vágy, hogy egyszer talán itt tanulhatok majd tovább.

 -Visszatekintve, jónak bizonyult ez az abszolút szubjektív, inkább érzelmeken, mint objektív érveken alapuló döntés? Azt kaptad a kolozsvári Színművészeti Egyetemen, amit vártál?

- Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Roppant mozgalmas és intenzív szakasza volt az életemnek az egyetemi négy év. Nagy szerencseként könyvelem el, hogy már egyetemista koromban alkalmam volt fellépni a kolozsvári társulat egyes előadásaiban. Fárasztó, nehéz, de sokoldalú és változatos periódus volt ez számomra, amelyről nagyon jó emlékeim maradtak. 

- Már az első évadodban, amikor a Kolozsvári Magyar Színházhoz szerződtél, Uniter-díjra jelöltek. Ritka, hogy valaki pályakezdőként akkora figyelmet tudjon kelteni, hogy az egyik legrangosabb színházművészeti díjra jelöljék.

- A díjat nem kaptam ugyan meg, de valóban, már a jelöltetés is hihetetlen megtiszteltetés volt számomra és komoly kezdeti löketet adott az egész további pályám számára. Csehov, Ványa bácsi című előadásában, amelyet Andrei Șerban rendezett, Szonya szerepéért kaptam ezt a csodálatos szakmai visszajelzést. Kezdettől fogva nagyon szerettem ezt a nagy kihívást jelentő szerepemet, amely aztán teljesen hozzám nőtt és velem együtt alakult, hiszen 14 éven át játszottuk ezt az előadást. Nagyon ritkán adatik meg egy színész számára, hogy ennyi ideig játszhasson egy előadást, érdekes volt számunkra figyelemmel kísérni, hogyan öregednek, vagy inkább változnak meg velünk, színészekkel együtt az adott szerepek, de hogyan marad meg mégis az egész történet.

- A jelenleg repertoáron futó előadások közül, kettőben is jelentős szereped van: Camus, A félreértés című darabjának Maria-jára, illetve Lars Norén, Démonok-beli Jenná-jára gondolok.

- Teljesen különbözik egymástól ez a két női karakter, nem is tudnám összehasonlítani őket. Van úgy, hogy egyik este az egyik, másnap pedig már a másik szerepet kell játszanom. Reggel, amikor felkelek, fejben már tudatosul bennem, hogy aznap épp melyik szerepem a soros és egy egész napos passzív felkészülés előzi meg az esti fellépésemet. Az előadás lejárta után pedig úgymond, „kiengedem magamból” a szerepet. Az évek során kialakul egyfajta rutin, amely segíti a színészt abban, hogy estéről-estére váltogatni tudja a szerepeit. 

- A félreértés-ben Maria alakja olyan színfolt, amely teljesen ellenpontozza azt a sötét, nyomott, bunker-világot, amelybe belecsöppen és nagyon érződik az általad formált szerepen, hogy egész másfajta életszemléletet képvisel.

- Örülök, hogy ennyire érezhető ez a „másság”, mivel ennek az érzékeltetése volt az előadás egyik célja a rendező, Mihai Măniuțiu megfogalmazása szerint. Ugyanis, Maria az egyetlen abban a zárt, kegyetlen világban, aki Istenben hisz, ez teszi őt különbözővé, „mássá”, a többi szereplővel szemben.

- A Démonok című előadás élettere más értelemben, de szintén egy hermetikusan zárt világ, ahol az általad alakított Jenna naiv, ártatlan figurája, ugyancsak kilóg a sorból. 

Jenna alakja többszörösen összetett szerep. De azt hiszem, a darab mind a négy szereplője az, mivel nagyon is emberiek, és mindannyian valaminek, valamelyik „démonnak” az áldozatai. Ez a világ jellemző a skandináv drámairodalomra, így Ibsen és Strindberg darabjaira is, akiket én nagyon szeretek. Általában azt vizsgálják, hogy ha leásunk az emberi kapcsolatok mélyére, vajon ott mi lehet? Azt hiszem, nem is beszélhetünk arról, hogy ki a hibás, ki az ártatlan, vagy a bűnös a Démonokban, mert mindenki vétkes és áldozat egy személyben. Esendők mindahányan, mivel ízig-vérig emberek. Jenna alakját, ezt a saját zárt világába és annak mindennapi problémáiba elmerülő, önmagát és környezetét elhanyagoló, önmagát áldozatszerepbe helyező nőalakot is, az esendő, emberi mivoltán keresztül próbáltam megragadni 

- Hogyan sikerült a próbák során áthidalni a nyelvi akadályokat, tekintve, hogy ez alkalommal, nem csak a rendező, de a koreográfus és a zeneszerző is más-más nemzetiségű volt?

- Ez nagyon szuper, multikulturális projekt volt, hiszen a rendező, Nuno Cardoso portugál származású, de vele angolul folyt a kommunikáció. A koreográfus Roldy Harrys, aki nagyon jó edzéseket is tartott számunkra a próbák előtt, Dél-Amerikából érkezett hozzánk. Ő nem tudott angolul, ezért a rendező vele spanyolul, illetve portugál nyelven értekezett. A zeneszerző, Micha Mendel pedig Izraelben él, de vele román nyelven tudtunk beszélgetni, mivel ő innen származott el. Ez a bábeli nyelvkeveredés, végül is nem okozott semmiféle kommunikációs gátat, inkább csak néhány vicces helyzetet szült. Az az igazság, hogy mivel gyakran dolgozunk együtt idegen nyelvű rendezőkkel, megszoktuk már ezt a helyzetet, számunkra nem okoz fennakadást. Volt például egy négynyelvű projektünk is, a Tompa Gábor által rendezett Prométheusz`22, amelynek a próbafolyamata alatt rendkívül felszabadultnak éreztük magunkat mindannyian, semmiben nem akadályozott a soknyelvűség.

- Valóban jó az, hogy gyakran dolgoztok vendégrendezőkkel? Ki tud így alakulni a társulatnak egyedi, csak rá jellemző stílusa és művészi irányvonala, ha minden alkalommal más rendezői elvnek és elképzelésnek kell megfelelnie?

- Én már ebbe csöppentem bele, ebben a színházi szellemiségben szocializálódtam, ezért nem érzem ennek semmiféle hátrányát. Mivel állandóan alkalmazkodnunk kell más-más kihívásokhoz, kialakult egyfajta nyitottságunk és rugalmasságunk eziránt. Általában, ha az időkeret megengedi, a próbákat megelőzően, vagy a próbákkal párhuzamosan egyfajta műhelymunka is folyik a meghívott rendezővel, hogy jobban megismerhessük egymás színházi nyelvét és kifejezési módjait. Viszont belegondolva, annak is meg lehet az előnye, ha csak egy, állandó rendezővel dolgozik atársulat, akivel a szó szoros, és átvitt értelmében is közös nyelvet beszélhetnek. Ugyanakkor, a rendező nagyon jól megismerheti a színészgárdájának adottságait, erősségeit és nem szükséges előzetes belső meghallgatásokat, válogatásokat szervezni egy-egy új bemutató szereposztásakor. 

- Nemcsak a budapesti Nemzeti Színházban, de nálunk is történhetnek színpadi balesetek, mint ahogy te is áldozata voltál egy ilyen incidensnek. 

- Igen, ez már több mint tíz éve történt, de annak idején itt nálunk is nagy hírértéke volt annak a balesetnek. Az történt, hogy a Don Juan ünnepélyes vacsorája című, Mathias Langhoff rendezte előadás közben a fejemre esett egy súlyos díszletelem, egy oszlop, amitől én rögtön kiájultam. Leállt az előadás, engem mentővel szállítottak a kórházba, ott tértem magamhoz az agyrázkódásból. Akkortól tudatosult bennem és szerintem a kollégáimban is igazán az, amit addig sokszor hallottam, hallottunk, hogy a színpad fokozottan veszélyes hely. Aki járt már színpadon, az tudja, mennyi reflektor, traverz és vasrúd csüng alá a mennyezetről a színészek feje fölött, mennyire szűkek olykor a díszletek közötti járások, ahol néha teljes sötétben kell tapogatózni. Szerencsére, nem volt súlyos kimenetelű a balesetem, de tanulságnak, hogy fokozottan vigyázzunk magunkra és egymásra, mindenképpen jó volt. 

- Több mint tíz évig tanítottál is a kolozsvári Színművészeti Egyetemen. Miért hagytad abba?

- Improvizációs gyakorlatokat oktattam, a színházi munkámmal és feladataimmal párhuzamosan mindaddig, amíg meg nem született a gyermekem. Akkortól, már nem tudtam megfelelően eleget tenni mindkét munkakör kihívásainak, úgyhogy inkább átadtam másnak a stafétát. Így sikerült időt szakítanom egy másik szenvedélyemnek, az úszásnak, amely nemcsak sport, hanem egyfajta meditáció is számomra. A tempó diktálta szabályos légzés, a víz csendje és az úszás közbeni kellemes, időszakos magány teljesen ki tud kapcsolni. De a víz-elemhez való vonzódásom otthon is visszaköszön, mert van egy szépen berendezett kis akváriumunk és gyakori közös esti programunk a kisfiammal, hogy a színes halacskáinkat nézzük, figyeljük abban a kis, fél négyzetméteres vízalatti csodavilágban.

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház / Bíró István

Borítókép: Tompa Réka