Eleinte kicsit szégyenlősködött a legény, nem mutatta meg magát a vizsgálaton, Apa pedig úgy nézett, mint aki büszke kislányos apának készül. Aztán ahogy kerekedett a pocakom, érkeztek a mindenféle babonában gyökerező szokásos találgatások: biztos fiú/biztos lány. Azok azonban, akik közelebbről ismernek, biztosra vették, hogy fiús anya leszek. A családban, a baráti körben is szinte csak fiúgyermekek vannak, nálunk se lehet ez másként… Nem is tudtuk, milyen egy kislány baba.
A későbbi vizsgálaton aztán szépet villantott az akkor még Misi néven futó pocaklakóm, Apa pedig csak kérdőn nézett, hogy hova tűnt a kicsi lánya?! Vigyorogva, hasamat simogatva ízlelgettem a fiús anya gondolatát, s büszke voltam a kis huncutra, aki már a pocakban is megviccelte Apát. Ugyanis én mindig szerettem volna fiú lenni. Már kislányként sem vonzott a babázás, inkább az autók, a foci érdekelt. Kamaszkoromban komoly harcot kellett velem vívni, hogy legalább a konfirmálásomkor vagy a ballagáskor ne nadrágot húzzak. Arról nem is beszélve, hogy a fáramászás, a foci, az autószerelés kezdett kínossá válni, hiszen a barátaim is velem serdültek, kezdtek rám lányként nézni, ez persze nem tetszett, s mindenképp bizonyítani akartam, hogy vagyok olyan, mint ők. A sportcipő, tréninggatya, bő pólók le nem estek rólam. Szentül meg voltam győződve arról, hogy fiúnak lenni sokkal könnyebb, sokkal menőbb.
Nem is emlékszem, mikor érett meg bennem a NŐ. (Talán még most sem. Bár szép számmal sorakoznak magassarkúk, szoknyák, ruhák, fülbevalók a gardróbomban. Ki tudja?) Azzal pedig, hogy fiús anya leszek, valahogy a mindenkori vágyam került egy árnyalattal közelebb. Matyi pedig hozta az igazi fiús formát: autók, autók, autók.
Amikor aztán a Panna érkezését is jelezte a két csík, újra csak fiús anyaként gondoltam magamra. Matyi mellett ezt nehéz is lett volna másként látni. Apa viszont nagyon biztos volt benne, hogy nekem még tanulnom kell a nőies értékekről, nem fogom csak úgy megúszni ezt a témát. Igaza is lett, nagyon hamar kiderült, hogy kislány érkezik, talán azért, hogy legyen időm megszelídíteni a kislányos anya-érzést. Igaz, a szülésre is úgy mentem, hogy ha mégsem úgy alakul a dolog, ahogy a doki jósolta, akkor majd meglesz a Misim.
De megérkezett Panna. S persze, hogy szerelem volt első látásra! Igaz, nagyon-nagyon hasonlított az újszülött Matyira, de mégis olyan kislányos volt már akkor is. Bennem pedig olyasmi kelt életre, amiről azt sem tudtam, hogy ott szunnyadozik. Talán az történt, hogy harmincévesen jött meg a kedvem a babázáshoz: már párnapos kora óta ruhácskákba öltöztetem a kislányomat. Azon agyalok, hogy melyik harisnya talál a szoknyához, melyik sál a sapkához.
Repültek a hónapok, Panna pedig egyre többet játszott a Matyi és az unokatesók játékaival (értsd: autóival). Amikor pedig a legények Mamától kisautót kaptak, gondoskodni kellett arról, hogy a három egyforma mellé most már egy negyedik is kerüljön, különben nagy lesz a szomorúság.
Próbálkoztunk a babázással, de nem volt nagy siker, pedig csak nehezen találtam egy kellően puha, igazán szép babát. Napoltuk a projektet, Panna pedig egyre inkább belejött az autózásba. Sőt mostanra már ő is versenybe száll a fiúkkal, amikor motoroznak az udvaron.
Karácsonyra új baba is érkezett a dédiék fája alá. Hiába mondtuk, hogy Panna is jobban örülne egy kisautónak, nem volt kit győzködni. Amikor aztán a fiúk átvették a járgányokat, Panna pedig megkapta a babát, rögtön a sarokba is repítette, majd keserves sírásba kezdett, mert a legények nem akarták máris kölcsön adni az új szerzeményüket. Végül a babához járó babakocsi hozott némi vigasztalódást. Elvégre annak is négy kereke van…!
Anyja lánya, mondják. Én pedig mosolygok, mert tudom, eljön majd a mi csajos korszakunk is. Addig meg: ráérünk arra még!
