Majd a hétvégén… – hangzik el, ha Panna lustálkodni szeretne még egy kicsit, vagy Matyi autózna még az oviba indulás előtt. Én is velük együtt számolom vissza, hogy mennyi van még, amíg újra itt nap, amikor nem kell bő órával a gyerekek előtt kelni, hogy mire őket ébreszteném, én már szalonképes legyek, s eléggé éber, hogy a lehető legkönnyebbé tegyem számukra is a felkelést.
Bevált módszerünk, hogy az ébresztés zenével történik. Általában este megbeszéljük, hogy melyik éppen aktuális kedvenc gyerek- vagy felnőtt slágerrel indítjuk a napot, s míg a zene szól, hátsimogatások, ölelések, kéz- és lábmasszírozások közepette ébredezik az aprónép. Ezután felszállunk az Anyabuszra (értsd: Anya hátán átmegyünk a nagy ágyra), felébresztjük Apát, s ha ügyesen és gyorsan átöltözünk, rövid rajzfilm nézés a jutalom. Ezalatt a felnőtteknek jut ideje a kávéra, s ha a mese véget ér, jöhet a közös bicajozás az oviig.
Így leírva nagyon könnyűnek és magától értetődőnek tűnik, de nagyon résen kell ám lenni, mert a reggeli kómás hangulatban bizony gyakran eltörik a mécses vagy összekapnak valami apróságon, hogy mondjuk éppen ki feküdjön Anya párnáján vagy az Apa felén. De nagy türelem kell ahhoz is, hogy Pannát rávegyük a frizurázásra, mert bár rövid a haja, egy kis beavatkozásra mindenképp szükség van ahhoz, hogy a rakoncátlan tincsek ne kússzanak a szemébe napközben.
S azt még nem is említettem, hogy a Panna mantrája így hangzik: nem megyek oviba. Innen aztán nehéz győzködést, magyarázkodást indítani, mert nem kérdés, nem akarat vagy kívánság, hanem tiszta tényközlés. Pedig amikor valaki megkérdi, hogy jó-e az ovi, tetszik-e neki, buzgón helyesel a kicsi lány. Az elmúlt héten pedig már könnyezés sem volt, amikor be kellett menni a csoportba. Egyszerűen megnyugtatja ez a kijelentés. Mint anno Matyit a mikor jösztök értem mantrázása.
Bár a nyáron lelkesen várták az ovikezdést, a szeptemberi indítás mégsem ment zökkenőmentesen. Nem gondoltam volna, hogy Panna számára is lesznek nehézségek a beszokással. Valahogy egyértelmű volt számomra, hogy menni akar, s fel is van rá készülve, hiszen gyakran mentünk ketten Matyiért, s olyankor már egész otthonosan mozgott a csoportban. De az új helyzet az ő kis lelkét is megviselte, s úgy hozzáragadt a bátyjához, hogy Matyi fél kézzel legózhatott csak, a másikkal a tesója kezét kellett fognia. Egyik délben pedig, amikor az álompor valahogy nem tudta megtenni hatását és Panna újra meg újra megébredt, Matyi megfogta a kistesója kezét, s bár így neki nem sikerült elaludni, kézfogásával őrizte a kicsi lány álmait. Nem kis feladat ez a legényke számára, de hősiesen állja a sarat, irányítgatja, bátorítgatja kishúgát – igazi nagytesós szerepvállalás.
Panna pedig legtöbbször (!) nagyon hálás, visszaszeretgeti, s még ovi után is folytatódik a közös móka. Úgy összeszoktak, hogy még itthon is leginkább együtt akarnak játszani. Igaz, ennek aztán a legtöbb esetben kisebb-nagyobb összezörrenés a vége, de ilyenkor legalább mi, szülők is beszállhatuk a buliba.
