Kismamaként próbáltam egészséges(ebb)en táplálkozni, figyelni arra, hogy – bár a régiek úgy tartották, ilyenkor kettő helyett kell enni – ne vigyem túlzásba. Várandósságaim elején az állandó émelygés ellenére is igyekeztem tápláló kajákat bevinni, hogy a pocaklakó fejlődhessen. Később volt néhány „kívánós” pillanatom is, de nem annyira, hogy télvíz idején éjjel kelljen valakit görögdinnyéért küldeni. A rendszeres terhességi vizsgálatokon aztán izgalommal vártuk a mérések eredményét, hogy kellően gyarapodott-e a kislegény/kisleány.
Megszületésük után újabb fejezet kezdődött. Már nem csak arra kellett figyelnem, hogy az anyatejtermeléshez kellő mennyiségű és minőségű folyadékot, táplálékot vigyek be, hanem arra is, hogy a kis újszülöttem eszik-e eleget. De vajon mennyi is az elegendő? Azt hiszem, bátran kijelenthetem: nincs olyan anya, aki ezt a kérdést ne tette volna fel magának legalább egyszer, de fogadni mernék rá, hogy legtöbbünk számtalanszor aggódott amiatt, hogy a háromnapos, háromhetes, háromhónapos, három- vagy tizenhároméves gyermeke eleget eszik-e…
Mire az anyatejes, tejporos kajálások mennyiségével, milyenségével megbarátkoztam, elérkezett a hozzátáplálás időszaka, amikor úgy éreztem, minden kezdődik elölről. Haladtunk a kiválasztott táblázat szerint, fokozatosan vezettük be az újabb és újabb ízeket, állagokat, s biza egyaránt voltak kellemes és borzasztó tapasztalatok. Például míg egyik nap a spenót szupersztár volt (értsd: kiürült a babatál), másnap fintorgás és érdektelenség fogadta ugyanazt az ételt. Érti ezt valaki?!
Közben meg folyamatosan újabb és újabb bababarát recepteket vadásztam, fórumokat böngésztem, hogy a tapasztalatokból ihletet és ötleteket merítsek. Tippeket vetettem be a saját gyerekeimnél is, kisebb-nagyobb sikerrel. Egyre csak azt vártam, hogy eljussunk oda, hogy napközben már ne kelljen tejjel pótolni az étkezéseket. Vagy legyen elég fogacskájuk, hogy ha épp nem otthon vagyunk, s megéheznek, lehessen egy kicsit cselezni egy keksszel, kiflivel stb.
Fogzás, növekedési ugrás, taknyolás – mindig volt mire ráfogni az evések mennyiségét.
Nem sok változott azóta sem. Az újabb és újabb receptötleteket most is buzgón vadászom, de sajnos az újdonságok korántsem annyira nyerők, mint azt én főzés közben elképzelem. Még szerencse, hogy létezik a sajtos-sonkás kenyér!
Valahogy a kaja-kajálás téma még mindig képes stresszben tartani. Ha ránézésre Matyi valaminek húzza az orrát (s jó hosszú ez a lista), tuti, hogy Panna se akarja még csak megkóstolni sem. Aztán jönnek a kérdések: Mi ez, anya? Mi van benne?
Még szerencse, hogy gyakoriak az olyan ételek, amibe sajt is kerül, s ez jó indítás, amikor válaszolni kell, a nagylegény ugyanis rajong a sajtért. De nem éri be ennyivel, s ha folytatódik az összetevők sorolása, biza gyakori a kontrázás: De én nemszereteemaaaaaa....
Hála az ovis kajálásoknak eljutottunk oda, hogy mindent meg kell kóstolni, utána lehet csak nemkérniii. Vagy mostanában: nem-kéééé-rek!
De van még egy helyzet, amitől égnek áll a hajam.
Matyi kíváncsian érdeklődik: Anyaaaaa, ma mi lesz a vacsora?
Anya: Rakottkrumpli.
Matyi: Jaj, már megint az?!
(Pedig már arra sem emlékszem, hogy mikor volt utoljára...)
