Wonders of Transylvania – magyar-román együttműködés a Reactor színpadán
LAKATOS RENÁTA
Az előadás premisszája olyan önreflexív térbe invitálja a nézőt, amelyben egy román és egy magyar színházi társulat európai projekt keretében „Erdély csodáiról” tervez előadást bemutatni. Budapesti rendezőt választanak a produkció színrevitelére, de az alkotói folyamat gyorsan nehézségekbe ütközik. A közös történelem és kulturális értékek által inspirált történet bonyolultabb, mint gondolták volna, politikai kérdések, betegségek és egyéb váratlan események újabb és újabb akadályokat gördítenek az alkotók elé. Az így kialakult alaphelyzet az alkalmazkodás és együttműködés gyakorlatára hívja el mind a játék szereplőit, mind pedig a nézőket.
A színdarab alapgondolataként működő román-magyar együttélés legtöbbünk számára igencsak ismert, szinte végletekig kivesézett témának tűnik. A sorozatosan előbukkanó gulyás, paprika, Drakula, medve, pálinka típusú Erdély- és/vagy nemzeti szimbólumok már-már klisészerűen hatnak; minél tovább bővül ezek listája, annál nagyobb körpályát ír le egyes nézők szemforgatása. A román-magyar konfliktus lerágott csont – mondanák tehát egyesek. A darab tematikai és tartalmi újításait tekintve pedig feltehetőleg igazuk is lenne. Az előadás veleje azonban korántsem ebben, hanem sokkal inkább innovatív formaiságában és szellemiségében keresendő.
A minimális teret igencsak kreatívan kihasználva a színészek olyan előadással álltak a közönség elé, amelyben generációk közötti traumák, etnikai feszültségek, párhuzamos valóságok, és az együttélés és megbékélés lehetőségei kerülnek középpontba. A helyenként látványosan kezdetlegesnek mondható díszlet és az abból fakadó humorforrás, illetve az ál-dokumentarista stílus nyomán beiktatott jelenetek közötti videófelvételek olyan multidimenzionális teret hoznak létre, amellyel bármely erdélyi néző könnyedén azonosulhat. Ez a beleélés vagy beleérzés már a színdarab legelején felkínálkozik a néző számára, attól függően, hogy a román-magyar ellenségeskedés margójára elsütött viccek melyik oldalán landol. Az előadás tehát nem feltétlenül az újítás/újat mondás szándékával jött létre, hanem azzal az eltávolító, ám ugyanakkor közelséget teremtő perspektívával, hogy külső, a közönség soraiban ülő szemmel tekintsük és értelmezzük önmagunkat és helyzetünket.
Az előadás egyik legnagyobb erőssége az, ahogyan a megkonstruálással játszik, így teszi a nézői élményt személyessé és megragadóvá. A helyi viszonyok ekként való bemutatása, Kolozsvár különböző pontjainak vizuális beiktatása, illetve az ál-dokumentarista jegyet leginkább magánviselő videónaplószerű jelenetek bevágása olyan értelmezői keretet teremt a néző számára, amelyben erdélyi magyar és/vagy román publikumként csak nagyritkán van lehetősége részt venni: ez pedig nem más, mint saját, időben és térben is megegyező identitásának viszontlátása a színpadon vagy a filmvásznon.
A nemzeti/etnikai kérdések problematizálása köré felépített előadás nem csupán az eleve erős hazafias érzetű személyekben válthat ki váratlan érzelmi reakciókat. A két népcsoport sajátos perspektívájának egyenértékű színpadra vitele az önmagát közömbösnek vagy kívülállónak tartót is képes lappangó elfogultságaival szembeállítani.
A Wonders of Transylvania több ízben is felülírja mindazt, amibe a román-magyar konfliktus tematizálói a különböző heves összekoccanásokkor kapaszkodni szoktak. Ennek első és egyben legenyhébb mozzanata, amikor színészeink azt a feladatot kapják, hogy a darabra való felkészülés gyanánt mindannyian mutassanak be valamennyi Erdély szimbólumot. A probléma kivitelezése azonban annyira abszurdra sikeredik, hogy a néző, miután jóízűen kineveti magát, nem tehet mást, minthogy rájön, saját kulturális identitása bizony jelentős mértékben megkonstruált. Ennek mintájára láthatjuk Erdély történelmi múltjának öt percbe sűrített komikus bemutatását, vagy egyes magyar és román történelmi személyek szürreális párbeszédjelenetét. Az előadás olyannyira felrúgni látszik bármiféle eredethistóriai szabályt, hogy attól sem retten el, hogy Ádám és Éva történetének rendhagyó beágyazásával a határait feszegesse az alternatív mitológiaírásnak.
Itt azonban mégsem az a tét, hogy meghasonuljunk önmagunkkal; sőt, mi több, ennek a szöges ellentéte. Az olyan apró részletektől, mint a hasonló zöldség- vagy személynevek, az olyan esszenciális kérdésekig, mint a székely autonómia, a népszavazás, a város- és politikai kritika, az előadás arra törekszik, hogy ráébresszen: múltbeli identitásunk elkülönít, jelenlegi helyzetünk azonban összehoz. Ne legyünk tehát idegenek saját otthonunkban.
