Független alkotók koprodukciója a kolozsvári együttélésről
A Petőfi Sándor (volt Dohány) utcában működő Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület társulat udvarán cigarettázó és kávézó, kekszet és zsemlét majszolgató színészek fogadnak – próbára készülnek. Átfogó, a kolozsvári etnikumközi viszonyokat feldolgozó és bemutató projektbe „vágták a fejszéjüket”, sajnos az utóbbi években ritkaságszámba mennek az ilyen jellegű művészi megnyilvánulások.
A színészek között megpillantom Pál Emőkét, akinek szintén része van a közel egymillió lej értékű Fágáş: multikulturális perspektívák – a kulturális vállalkozói szellem erősítése Kolozsváron, román–magyar interetnikus kontextusban elnevezésű projektben, amely tulajdonképpen a két független színházi társulat együttműködése, valamint a két társulat közönségének közelítése azáltal, hogy a város román és magyar független színházi palettájának egységes szemléletét kínálja.
A Szabadság-hírportálnak adott videóinterjúban (www.szabadsag.ro – keresési kulcsszavak: Az arany órán túl) Imecs-Magdó Levente, a Váróterem Projekt független színházi társulat vezetője elmondta: sokat vártak erre a pillanatra. – Sokat beszélgettünk arról, milyen jó lenne román–magyar projekt keretében együtt dolgozni, ez még a főiskolán felmerült, hiszen évfolyamtársak voltunk. A két csapat első koprodukciójára várni kellett, a Reactor projektet nyújtott be a Norvég Alaphoz, és elnyerte a támogatást. A Fágáş lényege, hogy a két etnikumot és a két társulat közönségét közelebb hozza egymáshoz. A Reactor előadásai magyar felirattal, a Váróterem Projekt esetében pedig román felirattal zajlanak – számolt be a részletekről a magyar társulat vezetője.
Távol áll egymástól a román és a magyar közösség?
Elmondja: bár színházilag eléggé feldolgozott témáról van szó, az előadások a kolozsvári interetnikus kapcsolatokra összpontosítanak. – Volt olyan félelmünk, hogy nehéz újat mondani, de úgy döntöttünk, hogy mindenképpen valami személyessel fogunk foglalkozni, olyasmivel, amit mi itt, ebben a városban éltünk át. Hogy távol áll-e a két közösség egymástól? Bizonyos értelemben nagyon is igen. Kisebbségi magyarként olyan szépen ki tudjuk építeni a biztonságos kis buborékainkat, amelyből nem vagyunk hajlandóak kimozdulni. Vannak olyan határok, amelyeket mesterségesen húzunk meg, hagyományainkat és szokásainkat ugyanis nehéz leépíteni – tette hozzá Imecs.
Úgy véli, a két csapat tagjai számára új impulzust jelent, hogy egymással tudnak dolgozni. – Voltak átjárások, de fele-fele arányban a két csapat még nem dolgozott együtt. Mindig jó, ha új emberekkel, alkothatunk. S miért Az arany órán túl a címe? A fotósok szerint hajnalban és alkonyatkor egy órán át csodálatos fények vannak, ekkor a legjobb fényképezni. Az előadás viszont nem a tökéletes képet, az aranyórai viszonyokat mutatja be, hanem a felszín mögötti tényeket próbálja körüljárni. Kolozsvár jól brendingelt város, ám az itt élők láthatják, hogy azért van egy-két kátyú – mondta a társulatvezető.
Megtudtuk, hogy június végén a projekt részeként szakmai műhelyeket szerveztek, amelynek célja a többnemzetiségű közösségekben végzett munka új módszereinek és eszközeinek megosztása volt, mind művészi, mind szervezési és irányítási vonalon. A műhelyek kurátorai a norvég partnerek voltak: Gianluca Iumiento a művészeti és Ishak Jalimam a menedzsmentműhelyen.
Elmenekülő és helyben maradó emberek
A projekt leírása szerint vannak emberek, akik elmenekülnek onnan, ahol születtek, mert úgy érzik, hogy ott nem tudnak fejlődni, mások viszont egész életükben ugyanazon a helyen maradnak, mert csak ott tudnak fejlődni, ahol a gyökereik vannak. Az előbbiek úgy cipelik a történeteiket, mint nehéz poggyászt, az utóbbiak súlyos gyökereikkel együtt építik saját meséjüket.
Mindezek az emberek ugyanazon városban találkoznak, mondjuk Kolozsváron, de nem feltétlenül technologizált, fiatal, turisztikai, multikulturális városban, amelyről jó kép alakult ki, és a fotóművészek szerint a legjobb képet az „arany órában”, napfelkeltekor vagy napnyugtakor lehet készíteni, amikor a fény meleg és lágy. Az arany óra vakító fényén túl vannak azonban az emberek és az ő történeteik, amelyek a beszélt nyelvtől függetlenül is összefonódnak.
Mi történik, miután a lágy, meleg fény eltűnik? – teszik fel a kérdést a színművészek. Az előadásból valószínűleg kiderül.
(Borítókép: Oana Rotaru)
