Úgy gondolom, hogy a türelem sokszor a felnőttek körében is ritka jelenség, így nehezen elvárható családunk ifjabb tagjaitól, hogy várjanak, késleltessenek. Pedig ez egy olyan képesség, amire kicsinek-nagynak ugyanolyan nagy szüksége van. De az élet nagy tanító, s ha anyának, apának nem sikerül az erre irányuló törekvése, jöhet a külső erő(k) közbeavatkozása.
Így történt, hogy nálunk a fogtündér érkezésére igencsak sokat kellett várni. Míg a Matyi nagycsoportos pajtásainak már tavaly sorra kihullott egy-két, sőt öt tejfoga is, helyére pedig érkeztek a kis recés véglegesek, a nagylegény csak csúsztatgatta a nyelvét és az ujjait a fogain, mozgást azonban nem észlelt. Vagy ha mégis érezni vélt, arról is kiderült, hogy csak bebeszélte magának. Eleinte biztatgattam, hogy örüljön csak, minél később lesz új foga, annál később lesz majd gondja vele. De ahogy telt az idő, s mindennemű mozgás elmaradozni látszott, én is egyre többet rágódtam azon, lehet, hogy valami még sincs rendben. Lépten-nyomon információk után kutattam, ismerősöket kérdezgettem, de mindenki csak legyintett, hogy türelem, beindul majd a folyamat nála is, aztán bánkódhatok, hogy a kis aranyos tejfogacskák helyén recés lapátfogak éktelenkednek. Ettől pedig már az arcuk is sokkal nagyosabb lesz, elvesznek a babavonások. Persze könnyen legyint az, akinek a hétévese már fogat cserélt.
Csak nem hagyott nyugodni a dolog, s a legközelebbi fogorvosi vizsgálaton felvetettem a szakembernek is a problémát. Szerinte is simán benne vagyunk még az időkeretben, de aggodalmamat látva megígérte, ha magammal viszem a nagylegényt a legközelebbi időpontomra, ő szívesen megvizsgálja, hogy mindannyian megnyugodhassunk. Matyi ragyogó szemmel fogadta a hírt, s közösen számoltuk vissza a napokat. De Murphy törvénye ezúttal is közbeszólt: két héttel a fogorvosi időpont előtt elkezdett mozogni a Matyi foga. Ezúttal tényleg. A napról napra jobban mozgó fogat látva úgy döntöttünk, hogy halasztjuk a fogorvosi látogatást, majd az új fogacska megjelenése után megyünk ellenőrzésre. Közben pedig a Panna fogacskája is mozogni kezdett, igaz, eleinte ő is csak bebeszélte magának a helyzetet. Így történt, hogy a hosszas várakozás után ott álltunk két lógó fogú gyerkőccel, akik azon versenyeztek, hogy kié fog előbb kihullani.
Matyi megkönnyebülésére az övé volt az első, de látva Panna izgalmát, megígérte, hogy bevárja a kishúgát, hogy együtt tegyék majd a fogacskáikat a párna alá a fogtündérnek. Aztán egy picike segítséggel néhány nap után Panna is csatlakozhatott a csorba nagytesóhoz, s indulhatott a fogtündérre való várakozás. Újabb türelempróba, késleltetés, találgatás, hogy vajon tényleg létezik-e fogtündér? Aztán eszükbe jutott az egyik kedves mese, amelyben hasonló helyzet alakult ki, s mivel több nap után se vitte el a fogacskát, a gyermekek elhatározták, hogy hívni fogják a fogtündért. Így aztán a mesében hallottakhoz hasonlóan a kismanóim is közös levelet fogalmaztak, amelyben elmondták, hogy féltek csak úgy a párnájuk alá rejteni a fogacskát, nehogy beessen valahova, ezért apró legódobozt készítettek, s abba rejtették a vinnivalót. S mintha a fogtündér instantüzenetet kapott volna, másnapra el is tüntette a fogacskákat, helyette pedig igencsak nagy meglepit hozott: az apró ajándék mellé a valamikor igencsak nagy becsben tartott csigás és flamingós cumit rejtette a párnájuk alá. Mellé pedig magyarázó hálalevél is érkezett, amelyből kiderült, hogy a valamikor könnyes szemmel, de jószívűen elküldött cumi igencsak jól szolgált, s most, hogy már fogacskákat hullató nagy gyermekek lettek, visszatérhet hozzájuk, hogy örök emlékként őrizhessék. Nagyot néztek a kismanók, s ragyogó szemmel állapították meg, hogy ez tényleg az igazi fogtündér, hiszen a cumit is azért kellett annó elvigye, hogy a fogacskák jól tudjanak fejlődni. Most pedig újabb küldetésen van nálunk.
