„Különleges ez az alkalom, hiszen ezúttal élőben is találkozhattunk a közönséggel; az első három beszélgetés ugyanis résztvevők nélkül zajlott, online közvetítettük a nagybányai Várvédő Galériából” – mondta el felvezetőjében Pintér Zsolt nagybányai tervezőgrafikus, az előadás-sorozat egyik kezdeményezője. A rendezvény történetét összegezve kiemelte: Várvédő Zsolt nagybányai műkereskedővel, galériatulajdonossal együtt gondolták ki az öt részesre tervezett sorozatot, annak apropóján, hogy a nagybányai művésztelepet 125 éve alapították.
„Bár az elmúlt 125 évben rengeteget beszéltek a nagybányai festőiskoláról, úgy éreztük, kicsit másként is meg lehetne és kellene közelíteni ezt a történetet. Minden nagybányainak szíve csücske a művésztelep, a festők és alkotásaik, de talán nagyobbrészt érzelmi alapú ez a hozzáállás; nem tudjuk tudatosan fogyasztani úgymond az itt létrejött rengeteg értéket” – fejtette ki Pintér Zsolt. „Ennek folytán úgy mutatnánk be a nagybányai művésztelep történetét, hogy azt mindenki megértse, és az emberek ne csak a Zazaron átívelő hidat, vagy a Kereszthegyet lássák egy festményen, hanem tekintsenek az alkotás mögé, ismerjék meg a hátterét, a kompozíciós megoldások, motívumok inspirációját” – emelte ki a tervezőgrafikus.
Hollósy Simon és tanítványai (Fotó forrása: nagybanya.ro)
A sorozat első előadása úgymond képbe helyezte a nagybányai festőiskolát, mint művészettörténeti eseményt; a második alkalommal az alkotókról és alkotásokról, illetve arról esett szó, hogy miért éppen Nagybányán, ebben a Kárpát-medencei kis bányavárosban kelt életre ez a művésztelep; a harmadik alkalommal a második világháború utáni eseményekről beszélgettek az előadók, mert ugyan a művésztelepet 125 éve alapították, de mint művészeti jelenség, mint szabad festőiskola tulajdonképpen csak ötven évet, a II. világháborúig működött abban a formában, ahogyan alapítói elképzelték. Mindaz, ami a háború után, a kommunizmus évtizedeiben következett, ebből a hagyatékból táplálkozott, de az már valami teljesen más volt – összegezte Pintér Zsolt.
„A nagybányai jelenség megértéséhez vissza kell térnünk a 19. század utolsó negyedéhez. Ez az a korszak volt, amely még a historizmus és az akadémizmus jegyében képzelte el a festészetet. A festőiskolák, a művészeti akadémiák egy belső térben alkották a kompozíciókat, és az ablakon beszűrődő, irányított fénnyel dolgoztak. Az alkotások egy része történelmi tárgyú kompozíció volt, egy másik része pedig zsánerkép” – emelte ki előadásában Murádin Jenő.
A szinte robbanásszerű változás akkor következett be, amikor néhány párizsi festő – köztük Claude Monet –, kivonult a természetbe, és olyan tájakat kezdett el festeni, amelyeken már nincs, vagy csak ritkán van cselekvés – magyarázta a művészettörténész. Hozzáfűzte: festenek ugyan mulatozó, piknikező társaságokat, de alapvetően eltűnik az elbeszélő tartalom, csak a festészet önálló hatására mutató élmények maradnak. Ezt a szemlélet- és festési mód váltást annak idején nagyon nehéz volt megérteni, a korabeli sajtóban számtalan cinikus megjegyzést is tettek a plein air festők művészi képességeit illetően.
Hollósy Simon: Önarckép
A szemléletváltás mindenekelőtt Monet-nál érződött, aki csaknem élete végéig kitartott az impresszionizmus mellett. Ő és a köre azt vallotta: festészet az, ami a szemben, és a lélekben visszatükröződik. A francia impresszionista festők úgy vélték, nem lehet egy festményt reggel elkezdeni és este befejezni, hiszen a fényhatások a napszakkal, sőt a nap állásával módosulnak. Monet például a Saint-Lazare-pályaudvart csaknem óránként megfestette, hogy a képek minél hitelesebben visszaadhassák az általa szemlélt látványt – folytatta magyarázatát Murádin Jenő. Kiemelte, az impresszionista festészetnek egy késő naturalista hajtása jut el Magyarországra, Romániába is; ez nem volt már a kifejezetten impresszionista stílus, de a szemléletváltás azért tükröződött a műveken. „Más európai alkotókban is megfogalmazódott az igény az iránt, hogy a francia impresszionista festők módjára, a műtermekből kivonulva, természetközelben fessenek; és az így eljáró művészek érdeklődéssel, örömmel tapasztalják meg, hogy miként mutatnak a tárgyak a nap szórt fényében, sőt azt is, hogy az árnyékok sem feketék” – részletezte a szakember.
A modern magyar festőművészetet elindító mozgalom 1896-tól bontakozott ki a nagybányai művésztelepen, amelyet Hollósy Simon (1857–1918) festőmester alapított Ferenczy Károllyal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Iványi-Grünwald Bélával.
Huszt vára: a művésztelep „születési bizonyítványa”
1896-ban Hollósy Simon müncheni magániskolájának két tanítványa, Réti István (1872–1945) és Thorma János (1870–1937), akik nagybányaiak voltak, azt javasolták, hozza el a diákjait nyárra Nagybányára, ahonnan aztán ő is kijárhat Husztra (a település ma Ukrajnához tartozik) festeni. Hollósy ugyanis, miután 15 évig Münchenben tanított, felkérést kapott Máramarosszigetről, hogy fessen nekik egy millenniumi képet – részletezte Murádin Jenő.
Hollósy Simon: Huszt vára (1896)
A mester a huszti várhegyet és a középkori várromot nézte ki magának témaként, és a kép, amelyet erre a megrendelésre festett, tulajdonképpen a nagybányai művésztelep „születési bizonyítványának” számít. Hollósy ugyanis egy nagyméretű tájképet alkotott, egy távoli csúcson álló, a messzeségbe mosódó várrommal, és a hegy aljában füstölgő kéményű kis viskókkal, mindenféle hősies, a múlt dicsőségére utaló elem nélkül. A művet elutasították. „Hollósy hazavitte, befele fordította a képet, hogy ne is lássa többé, de valójában ezzel az alkotással indult útjára mindaz, amit a nagybányai művésztelep jelentett” – magyarázta a művészettörténész.
„Tény, hogy Hollósynak és tanítványainak is meg kellett úgymond küzdeniük a korszellemmel, ízléssel, meg kellett szoktatniuk a közönséget arra, hogy a képek nem feltétlenül egy történetet beszélnek el, hanem a látvány visszaadására összpontosítanak” – hívta fel a figyelmet Murádin Jenő.
Elragadónak tartották a tájat és környékét
„A kisváros, az akkor alig tízezer lakosú Nagybánya eleinte csodálkozva figyelte, amikor 1896 nyarán megérkeztek ezek a furcsa, csodabogaraknak tűnő emberek, hogy ott tábort verjenek, és fessenek; sőt, a festőnövendékeknek csak egy része volt magyar; németek, oroszok, még egy indiai angol is volt a Nagybányára festeni kivonult Hollósy-tanítványok társaságában. Ősszel, amikor visszatértek Münchenbe, már valamennyien arról beszéltek, milyen gyönyörű ez a városka, s ide vissza kell térni” – mesélte a művészettörténész.
Hollósy és tanítványai kiléptek tehát a természetbe, és a műtermi festészet helyett valami egyebet kezdtek el alkotni. Tetszett nekik a városka felépítése, hangulatos kis utcái, templomai, négyszögletű főtere az István szállóval, a liget, a Zazar patak környéke, és a tágas síkság, amelynek a végében drámai hirtelenséggel emelkedik a Kereszthegy. A nagybányai táj elragadó volt számukra, ezért meg is jelenítették a különböző részleteit képeiken, akárcsak a város tereit, utcáit, amelyeket sorra bejártak, felfedeztek maguknak. A festők többnyire a kis zsindelyezett, kontytetős bányászházakban laktak. Ezek sokkal jobban tetszettek nekik, mint a városközpont polgári lakásai, és a bányászok is úgy bántak velük, mint a saját gyermekeikkel – magyarázta a szakember.
Iványi-Grünwald Béla: Nagybányai táj (a Rozsály)
Megjegyezte, a kontytetős megoldást valószínűleg német bányászok honosították meg Nagybányán – a kontynak nevezett kiugró rész pedig azért készült, hogy védje az eső elől a szentképet.
Az ember csak jelen van a tájban
„Egy szinte elfelejtett fiatal festő, Racskó István (1890–1914) például –, aki sajnos már az I. világháború első hónapjaiban elesett – hihetetlen erejű tájképet festett, a Virághegy egy részletét s egy házacskát jelenítve meg. A nagybányai liget is jó téma volt; többen, például Kádár Géza (1875–1952) is megfestették, hiszen kedvelt helyszínük volt, sokat tartózkodtak ott” – részletezte Murádin Jenő.
A jellegzetes nagybányai tájmotívumokat ábrázoló képeken ember nemigen látható – emelte ki a művészettörténész. Esetenként felbukkannak alakok is a festményeken, főleg cigányok, de ezek az alakok is tárgyiasulnak; nem különösebben érdekes, hogy mit csinálnak, egyszerűen csak jelen vannak a tájban.
Thorma János – aki Hollóssyhoz hasonlóan, főként történelmi tárgyú képeket festett életpályája elején – a nagybányai jelenséghez idomulva, a későbbiekben már a Golgotát is úgy festette meg, hogy azon a tájnak nagyobb szerepe van, mint a Jézus testét lehozó tanítványoknak – tudtuk meg Murádin Jenőtől, aki a motívumokról szóló előadását kivetített képek sorával kísérte. Felhívta többek között a figyelmet a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett Eugen Pascu (1895–1948) által az 1920-as években festett, vibráló idegességtől sugárzó, erdőrészletet ábrázoló festményre, illetve a rendkívül tehetséges, nagybányai születésű fiatal festő, Maticska Jenő (1885–1906) képeire is. Maticskának, aki már nagyon fiatalon, huszonegyedik életévének betöltése előtt meghalt, kedvelt témája volt a nagybányai és a Nagybánya környéki táj.
Thorma János: Domboldal
Aurel Ciupe (1900–1988), aki 1925-től 1933-ig a Kolozsvári Képzőművészeti Intézet tanára, majd az 1948-ban alapított kolozsvári Magyar Művészeti Intézet képzőművészeti karának első dékánja volt, gyakran megfordult tanítványaival a két világháború között Nagybányán. Ciupe is azért vitte oda diákjait, hogy tapasztalják meg a szabad természetben való festést – emelte ki Murádin Jenő.
A művésztelep megváltoztatta a szellemiséget
„A művésztelep megváltoztatta Nagybánya szellemét; a kisváros polgárságának egy része eleinte csodálkozott a festőkön, a ligeti vendéglőben való mulatozásaikon, egy másik része pedig eleinte szabadult volna tőlük. Ez a hozzáállás végül átalakult. A telep művészeinek képeit egyre növekvő elismeréssel és megbecsüléssel őrizték, és csak végső esetben adták el őket. A két világháború között – amint Tersánszky Józsi Jenő regényében is olvashatjuk – a gyermekek már festősdit játszottak: a városnak hátat fordítva festették a tájat” – összegezte a művészettörténész.
Réti István: Nagybányai táj
A 125 éve alakult nagybányai művésztelepnek a román festészet megújításában is fontos szerepe volt, emelte ki Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója. Megállapította, a képzőművészetben nehéz a hatások konkrét tipológiáit körvonalazni, de tény, hogy a Hollósy által vezetett müncheni festőakadémia a 20. század elején a román festők számára is meghatározó volt. Másrészt, az 1896-ban alakult nagybányai művésztelep, majd az 1902-től ott működött szabad iskola szerinte a román festészet olyan jelentős alakjainak a munkáira volt hatással, mint Arthur Verona (1867–1946), Ipolit Strâmbu (1871–1934) , Eugen Pascu, Aurel Ciupe vagy Costin Petrescu (1872–1954). Ezeknél a festőknél is nyilvánvaló a természethez való ragaszkodás, a természeti táj szépségeinek visszaadására való törekvés, állapította meg a történész.
Ferenczy Károly: Nyári nap
Kiemelte: a nagybányai művésztelep nem etnikai hovatartozás alapján vonzotta a művészeket, nyitott volt mindenki számára. Megjegyezte, a nagybányai iskola a fényhez, a természeti tájakhoz való ragaszkodás iskolája volt. A művésztelepnek több korszaka volt, de még 1945 után is számos festő látogatott el Nagybányára, szerzett ott inspirációt.
„Nagybányán Közép-Európa egyik meghatározó festészeti iskolája jött létre, amely a megújulás szellemét hordozta, és ez a román művészetbe is átszűrődött” – összegezte a múzeumigazgató. Megállapítása szerint a nagybányai iskola hatásának tudható be az, ahogyan egyes román festők meglátták, és ahogyan ábrázolni tudták a falu, a román paraszt pátosztól megtisztított alakját.
