A közönséget házigazdaként Kecskés Tibor vezető konzul üdvözölte, aki külön köszönetet mondott a bemutatón jelen lévő Orbán Erzsébetnek – Balaskó Nándor lányának – amiért lehetővé tette, hogy a művész grafikáiból és néhány szobrából nívós kiállítást rendezhessenek a bemutató kapcsán. Ezt követően Murádin Jenő vette át a szót, aki vetítettképes előadással mutatta be a közönségnek az Érmellék egyetlen kiemelkedő képzőművészét, többek között olyan korabeli fényképeket is felhasználva, amelyeken Balaskó mellett feltűnnek a kor további jelentős magyar alkotói – Szervátiusz Jenő, Lövith Egon, Vetró Artúr, Abodi Nagy Béla stb. Amint azt a művészettörténész elmondta, Balaskó Nándor nem tartozott a formabontó szobrászok közé, de a lélek visszaadásában egészen kiváló tehetséget mutatott, szobrászként is nagyszerű jellemrajzokat tudott alkotni. Jól tanúsítja ezt a zilahi kollégium előtt álló köztéri Ady-szobra is: sokan úgy gondolják, hogy Adyt – dió nagyságú szemeivel – nagyon könnyű ábrázolni, de a Balaskóéval ellentétben az Ady-ábrázolásoknak egy része nem tudja visszaadni azt a tekintetet, ami annyira jellemezte az Érmellék nagy költőjét. Balaskó stílusához tartoztak továbbá – kollégái olykor heccelték is vele – az emeletes szobrok, ugyanakkor ő volt egyike a legkorábbiaknak, akik az erdélyi művészetben festett szobrokat készítettek. Az pedig, hogy élete jelentős részét emigrációban töltötte, jól példázza, milyen fojtogató körülmények között élte meg egy művészember a kommunizmust, azt a diktatúrát, amely az erdélyi értelmiségiek közül különösen sokakat emigrációba kényszerített, magyarázta a művészettörténész, aki arra is rámutatott: a könyv időszerűségét az adja, hogy augusztusban volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola alapító nemzedékéhez tartozó Balaskó Nándor születésének 100. évfordulója.
Balaskó a szilágysági Érszalacson (avagy Szalacs, románul Sălacea) látott napvilágot 1918-ban, jómódú gazdálkodók gyermekeként, akik a környék legjobb iskolájában akarták taníttatni. Így került a zilahi kollégiumba, ahol, mint minden jó iskolában, akadt egy olyan rajztanár, aki felfigyel a fiatal tehetségekre. Hamar eljutott tehát Nagybányára, majd bukaresti diákévek következtek – ahol a magyar egyházak fenntartottak egy diákotthont, amelyben színielőadásokat tartottak, kiállításokat rendeztek. Balaskó is oda járt, sok más művészt megismerve, s e társaság a bécsi döntés után átkerült Budapestre, ahol Balaskó már kiállításokon is szerepelt. Aztán újabb korszak következett, megint áthúzták a határokat… Megalakult a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola, ahol Kovács Zoltán, a főiskola lektora meghívta Balaskó Nándort, hogy legyen a szobrászat tanára – 20 évig dolgozott itt, megalapítva a kerámia tanszéket. Kolozsvárra költözik tehát, megnősül, majd villámcsapásként éri a hír: mondvacsinált vádakkal halálra ítélték testvérét, Balaskó Vilmost – az 1956-os események után ugyanis a Szekuritáté példát akart mutatni, hogyan lehet betörni az érmelléki erős, öntudatos magyarságot. Közben családja osztályellenség lett, kulák; szüleit kifosztották és nyomorgatták, neki pedig a következő időszakban minden pénze elment arra, hogy felmentse testvérét a halálos ítélet alól – annyit ért el, hogy sikerült életfogytiglanra változtatni az ítéletet. De a Szekuritáté ezután nem szállt le Balaskóról. Aztán nagy szerencsével 1970-ben sikerült kimennie az országból egy spanyolországi kerámia konferenciára. Ekkor még visszajött, majd újabb meghívást kapott. Szinte kizártnak látszott, hogy elengedik, de a minisztériumban a magyarság számára nem túl kedves emlékű Constantin Daicoviciuval futott össze, akit ismert és akinek időnként voltak nagylelkű gesztusai. Daicoviciu lepecsételte a kérvényét, majd odasúgta neki: aztán haza ne gyere!
Nem is jött, előbb Spanyolországban telepedett le, majd Portugáliában, és újra felépítette azt a karriert, amit itthon elvesztett. Számos kiállítása volt, így Lisszabonban, Madridban, Párizsban – amelyekről sajnos nem sokat tudunk… Soha nem jött haza, de végrendelete szerint itt temették el – a Házsongárdi temetőben nyugszik – összegezte a művész életpályáját Murádin Jenő, aki végül egy személyes emlékét is felelevenítette, ő is felszólalt ugyanis – kevéssel az emigráció előtt – Balaskó első és egyben utolsó kolozsvári egyéni kiállításán, a főtéri Kisgalériában. A szobrász nem jött be a megnyitóra, hanem végig ott állt kint az utcán – mint mondta, egy jó művész tudja, mit akar csinálni, és ehhez a munkához alázat kell, nem pedig a közönség dicsérete…
A könyvbemutatót Marosán Csaba színművész tartalmas Ady-versösszeállítása zárta.
Borítókép: Murádin Jenő és Orbán Erzsébet a könyvbemutatóm, háttérben Balaskó Nándor néhány szobra – a szerző felvétele
