Melka Vince-emlékkiállítás a Bánffy-palotában
(Borítókép: Melka Vince Tájkép vadásszal című festménye retusálás előtt. Forrás: Művészeti Múzeum honlapja)
MURÁDIN JENŐ
Két kolozsvári, élvonalbeli festő életére is ráillik ez a képlet. A szerb anyától, olasz apától született Tasso Marchini az egyik és őt megelőzően a cseh származású Melka Vince a másik.
Ez a kiállítás, amit most a kolozsvári Művészeti Múzeum termében láthatunk, csupán ízelítőt ad az 1834 és 1911 között élt Melka Vince hagyatékából. De fontos kezdeményezés, mert képei és rajzvázlatkönyvei sok-sok év után most kerültek ismét a közönség elé. Köszönhető mindez annak, hogy a múzeum igazgatója, Lucian Nastasă-Kovács lehetőséget látott benne, hogy a Melkáról megjelent monográfia kapcsán, a festő emlékét felidézve kiállítsa a múzeum raktárában elfekvő képeket. Mindehhez pedig az is kellett, hogy a múzeum munkatársai igényes restaurátori munkával egyáltalán bemutathatóvá tegyék a műveket, és hogy azokat a tárlat kurátora, Bordás Beáta példaszerűen a közönség elé vigye.
A festő Melka Vincét az 1860-as évek vége felé egy erdélyi tanítványa hívta meg családjuk Szászrégen melletti kastélyába. Ez a meghívás nagyon is kapóra jött a festőnek, mivel szerződésben állt az Über Land und Meer című stuttgarti folyóirattal, ahonnan egzotikus tájak rajzait várták tőle. A romantika keletimádatának kései korszaka volt ez, és ne feledjük, hogy a nyugat-európai olvasók számára a Kárpátokon túli világ képe maga is a tiszta romantika volt. Mi több, még a délolasz táj is a „keleti világ” egzotikumát kínálta, ahogyan azt Szathmári Pap Károly vagy Barabás Miklós festményei példázták.
Fényképfelvétel a természetjáró Melka Vincéről
Az erdélyi táj annyira megtetszett Melkának, hogy erdélyi arisztokraták hívására végleges letelepedésre szánta el magát. 1870 körül kolozsvári polgárjogot nyert és házas telket vásárolt magának a mai Avram Iancu utca 6. szám alatt.
Innen indult a természetjáró nomád festők végeérhetetlen vándorútjaira. Mint vázlatkönyvei is mutatják, bejárta Erdély úgyszólván minden szegletét.
Kifejezetten a népélet jelenetei érdekelték. Vásárok, faluképek, parasztbelsők, a népi élet egyszerűsége. Rajzi eszközeinek biztonságával, különösen akvarellek, ceruza- és tollrajzok páratlan sokaságával ábrázolt népi karaktereket, öltözékeket, parasztporták kinézetét, pihenő háziállatok (ökrök, bivalyok) képét. Ez az olthatatlan néprajzi érdeklődés olyan eldugott vidékekre is elvezette, mint a Retyezát lábánál fekvő román falvak, Nuksora (Nucşoara), Párospestere (Paroş), Gredistye (Grădiştea de Munte) mindentől elzárt települései. Még Drezdából hozott vázlatfüzetébe jegyezte fel német nyelven (mellesleg se magyarul se románul nem tanult meg) a mócvidéki leányvásárok látványos jelenetét.
Kislány virágcsokorral - Melka Vince korai portréi közül
A magyar olvasó Jókai Mór Szegény gazdagok című regényéből ismeri ezt az egykori mócvidéki népszokást. De Jókai csak hallomásból tudott róla, míg Melka tanúja volt a sok éven át ismétlődő etnográfiai kuriózumnak. Érzékeny szemlélőként átérezte, hogy az egymástól messze eső, elszigetelt falvak évenkénti találkozásának rituális jelenetéről van szó. Leírásából megjelenítve áll elénk az alig elképzelhető történet. Miután a pópa elvégezte az esketést „az ifjúasszony elbúcsúzik a szüleitől, felül annak az ifjúnak a szekerére, akit alig pár órája ismert meg, és új otthonába utazik vele, hozományával együtt.”
Országjárásai során Melka úgy érezte, hogy leginkább az elszigetelt vidékeken élő román nép tárgyi néprajza az a fennmaradt legősibb réteg, amit az akkori Erdélyben találhat. Ezért is vannak többségben rajzai és akvarelljei között is román népi jelenetek. Ez természetes módon felkeltette iránta az érdeklődést a román művészettörténeti és etnográfiai irodalomban. Octavian Beu róla szóló, 1944-ben kiadott kis kötete (România în arta pictorului Venceslav Melka) ezt a gondolatot kíséri végig.
Külön fejezet Melka Vince festői pályáján a görgényi és retyezáti vadászatok páratlan, olykor panoramikusan ábrázolt eseményei. Rudolf trónörökös és bécsi udvartartásának hat éven át megismételt erdélyi vadászata – 1881-től 1888-ig – egy év kihagyással, a leglátványosabb jelenetek megörökítésére ösztönözték a meghívottként velük tartó festőt. A hajtások izgalma, a puskavégre került medvék, a görgényszentimrei kastély előtt lejátszódó ünneplések az ő képein elevenedtek meg a leghitelesebben. A festmények egy részét Rudolf, majd öngyilkossága után a császár, Ferenc József vitette el Bécsbe, és bőven kerültek belőle az azóta elpusztult-kifosztott erdélyi kastélyokba.
Melka nem zárkózott fel a kor újító művészeti mozgalmaihoz, színvonalas alkotói hagyatéka, magasrendű technikai tudása maradandó értékeket teremtett. Ugyanakkor művei láttán az is megfogalmazódott, hogy a korabeli erdélyi társadalom, ember és táj együttesének múltidéző nagyszerű látleletét hagyta reánk.
Végezetül, hadd mondjam el, hogy Melka még látta és rajzaiban megörökítette Kolozsvár városának 1880 körül lebontott városkapuit és bástyáit. Nemrég, amikor elkezdődött a kolozsvári Tűzoltótorony felújítása, megkeresett egy kolozsvári művészettörténész – tudván, hogy a Melka-monográfián dolgozom – arról érdeklődve, hogy nem találtam-e olyan Melka-rajzot, amely a város egykori erődítményeinek ezt a részét ábrázolta volna. De volt, és boldoggá tettem vele, mert pontosan kivehető volt rajta, hogyan kapcsolódott a torony a szomszédos épületekhez.
Igaz, ezek a rajzok eredetiben külföldi közgyűjteményekben maradtak meg. De szerencsésen megmaradtak és Kolozsvár helytörténetének máig maradandó értékei.
(Elhangzott 2019. december 18-án a Művészeti Múzeumban, a Melka Vince (1834–1911) festőművész alkotásai a Kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményében című tárlat megnyitóján. A kiállítás 2020. január 26-ig látogatható a Bánffy-palotában.)
