Az elvándorlás kimondatlanul is nemzetbiztonsági kérdés, minden politikus tudja, hogy égető téma, hiszen az egész társadalmat érinti közvetve vagy közvetlenül. Azok a szerencsések, akiknek családjukban nincs még elvándorolt tag, de nekik is lesz nagy valószínűség szerint hamarosan, vagy ha mégsem lesz, később úgy fogják megérezni ennek a jelenségnek a következményeit, hogy nem lesz ki fizesse a nyugdíjukat pár évtized múlva. Sokat beszélünk tehát erről, de megoldásokat igen nehéz lesz találni a közeljövőben.
A fiatalok nem csak a pénz miatt vándorolnak ki. Az itthontól való menekülésnek összetett okai vannak. Közrejátszanak a nyugati sokkal vonzóbb szakmai fejlődési lehetőségek, s ez igaz főleg azokra a szakmákra, amelyeknek gyakorlásához modern technológiákra, felszerelésekre van szükség. Emellett sokkal vonzóbb a nyugati kiszámíthatóság, ami mind az anyagi jólétre, mind az élet tervezhetőségére érvényes. Nem beszélve a közszolgáltatások minőségéről, amelyek mind hozzájárulnak a magasabb életszínvonalhoz, a jobb közérzethez. Ebben a csomagban persze a javadalmazás a fő mozgató rugó, de ehhez hozzáadódik a nyugati civilizáció magas foka, amivel az itthoni még sokáig nem fogja tudni felvenni a versenyt. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, nem tudjuk, hogy 30 év múlva Nyugat-Európában milyen változások lesznek, hogy bekövetkezik-e valamiféle hanyatlás vagy sem a migráció miatt, de jelenleg a tényállás az, hogy ha mérlegre tesszük ezeket az anyagi, kényelmi, szakmai szempontokat, akkor nem csoda, hogy az emberek többsége az összecsomagolás és a Nyugatra menekülés mellett dönt.
Ezt a vezércikket az egyik Segesvár-Bukarest vonatjáraton írom, és sajnálattal kell megállapítanom, hogy amióta nem utaztam vonattal, körülbelül az elmúlt két évben – azelőtt sokkal gyakrabban tettem – a körülmények csak romlottak. A segesvári állomást is pár évvel ezelőtt felújították uniós pénzből, de ez a korszerűsítés nem hozott lényeges változást. A falak kívül valamennyire tisztábbak, de belül a szolgáltatások minősége, a körülmények a régi átkost, mondhatni irodalmi fogalommá vált székelykocsárdi állapotokat idézik. Ránk esett Brüsszelből egy rakás pénz, pár állomást felújítottunk, de a modernizációnak nyoma sincs. Emellett az is feltűnt, hogy a felújított segesvári állomás épülete rohamosan romlik, egyértelmű, hogy a karbantartási munkálatok gyakorlatilag nem léteznek. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy hiába a pénz, ha a mentalitás, a gazdaszellem - pontosabban annak a hiánya - a régi. Ilyen fejlesztésekkel nagyon nehéz lesz lényeges változásokat előidézni, a pénz gyorsan átmegy a könyvelésen, a külcsín ideig-óráig megszépül, de a lényeg nem változik. A fejlesztések esetében is sajnos a tartalom nélküli formák országa vagyunk. Kipipálunk fejlesztéseket, elköltjük a pénzt, építünk sehova nem vezető bicikliutakat, vásárolunk gépeket, de nem tudjuk őket használni, a pénzköltés így nem konvertálódik életszínvonalemelésre. Így nagyon nehéz lesz meggyőzni a fiatalokat, hogy itthon maradjanak.
A baj az, hogy a pártok is csak szlogenként használják az itthon maradás jelszavát, nem beszélve arról, hogy ezt a problémát nem egy, két vagy három párt fogja megoldani. Az egész társadalom, a román állam, annak minden intézménye hathatósan és szorosan kellene dolgozzon azért, hogy ez az ország végre működőképessé váljon. Sokat fejlődtünk önmagunkhoz képest, de sajnos a fiatalok gyorsabban szövögetik igényeiket és álmaikat, mint ahogy a romániai társadalom képes haladni a korral. Ha már vonaton vagyok, akkor legjobban azzal a hasonlattal lehet kifejezni ezt a helyzetet, hogy a fiatalok vágyai és tervei gyorsvasútként alakulnak, míg Románia a CFR interrégió járatainak ütemével bandukol a modernizáció útján.
