Mire célzok? Arra, hogy az RMDSZ minden esetben a politikusokkal, a döntnökökkel tárgyal. Hallom, XY néhány évvel ezelőtt szervezett néhány közönségtalálkozót a román választóknak, mégsem szavazott rá egyetlen román sem. De azzal áltatom magam, hogy ha folyamatosan történne ez a munka, ha nem pár hónappal a választások előtt, hanem négy évig, aztán újabb négy évig, aztán újabb négy évig stb. találkozna a politikus a román nemzetiségűekkel is, akkor nem ez lenne az eredmény.
Természetesen érzem a feszültséget és a tehetetlenséget. Az RMDSZ arra építette fel a működését, hogy a magyarok szövetsége sajátosan magyar problémákkal foglalkozik, azokat próbálja orvosolni. Folyamatosan a szavazóbázisa (vélt vagy valós) gondolatvilágához alkalmazkodik, és soha nem kísérletezik azzal, hogy előtte járjon. Ha ez a bázis a szövetség szerint nem nézné jó szemmel a közeledést, akkor nem áldozna rá energiát. Pedig a szavazóbázis is beláthatná, hogy még egy vagy két ciklus, és sok helyen nem lesz elég magyar, aki a szövetségre szavazzon.
Én azonban nem pusztán és nem is elsősorban politikai meggondolásokból mondom, amit mondok. Hanem főleg azért, mert egyrészt nem értem, hogyan is élhetünk másként, és éppen Erdélyben, másrészt mert a szellemi állapotokra is ráférne a frissülés, és ennek egyik remek lehetősége a folyamatos önellenőrzés a tükrözés alternatívája révén.
Beállt ugyanis egy elég rémisztő passzivitás. Kialakultak a polgári látszatok, nincs azonban polgári valóság. Anyagilag megvan az a réteg, amelyik jól él, nyugati kocsikkal furikázik, háza van mindenféle tetőkön és falvakban, ide meg amoda jár nyaralni, aukciókon vesz részt stb.; szellemileg viszont nem is lehetnénk távolabb attól az irigyelt kortól, amelyben Nagyváradon otthon érezhette magát a kor legszubverzívebb költője. A mai polgárság az értéket összetéveszti az árral, transzilvanizmust emleget, de gyűlöl mindent, ami nem olyan, mint ő – és nem éppen olyan, különbségek az árnyalatokban sem lehetnek –, autonómiáról képzeleg, de nincs egy önálló gondolata, kereszténységről papol, de a vár fokára készül.
Ismétlem: ebben az állapotban, melyben sokan zelóták lettek, és egyik-másik politikust szentnek nézik, jól jönne a felfrissülés. Megszüntetné talán a folyamatos kacsingatást is: ha ők nem, mi sem! Holott a gőgnek kizárólag vesztesei lehetünk, győztesei semmi szín alatt. Az együttélés valóságát kellene megteremtenünk, nem benne ragadni ebben a gyilkos párhuzamosságban, amelyben ma élünk. Én eljárok román rendezvényekre, beszélgetésekre, előadásokra, folyamatosan jelen vagyok a román médiában, nemsokára könyvem jelenik meg Doru Poppal közösen, de mindkét közeg kivételként kezel mindkettőnket.
Itt derül ki az is, miért „mosom össze” az RMDSZ-t az „emberekkel”. Azért, mert az erdélyi magyarok többségének nincs román környezete, problémátlanul éli azt a párhuzamosságot, sőt, kizárólagosságot, amelyet a szüleitől, a nagyszüleitől és az összes felmenőjétől örökölt. Abban a kultúrában, melyben azt írta egy nagy költő, „holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia”, s amely egyre a lázadást és a szabadságot emlegeti, hervasztó hagyományőrzés.
Aki polgármester akar lenni, az ne az utolsó hónapokban ébredjen rá, hogy a városában románok is élnek, hanem kezdje meg a munkát aznap, amikor befejeződött a választás, és végezze akkor, amikor elkezdődik. Mert az szánalmasan hangzik, hogy azért vesztettünk, mert Pityi néni a román ellenjelöltre szavazott. De nemcsak a politikusok emlegetik szívesen Pityi nénit, és érzik úgy, hogy a magyarságot mindössze egy kaputelefon köti össze a romániai valósággal. (jodemenysegfoka.blog.hu)
