Kilencvenéves lenne Ruha István hegedűművész
– Hogyan emlékszel Ruha István hegedűművészre? Milyen események, történetek jutnak eszedbe vele kapcsolatban?
– Ruha István hegedűművész ma töltené kilencvenedik életévét. Nem lett volna lehetetlen megérnie ezt a kort, de élete az égő fáklyához hasonlóan, gyorsan elmúlt. A színpad miatti stressz, a rengeteg fellépés és gyakorlás, a sok utazás, később pedig a növendékeivel való foglalatosság, valamint a népes családjának fenntartása miatti állandó felelősség végül egészségi állapotának fokozatos romlásához vezetett. Csak a koncertek és a tanítványai voltak fontosak számára, szinte tudatosan hanyagolta el saját életét és egészségét. Ruha István vérbeli művész és igazi ember volt, amelyhez fogható ma sincs. Születésnapjának évfordulója kapcsán eszembe jutnak a koncertek, a turnék és a hegedűórákon elhangzott tanácsai. Hat éven át gyűjtöttem a Ruha István a XX. századi hegedűművészet virtuóza és jelképe című doktori dolgozatomhoz a vele kapcsolatos dokumentumokat, fényképeket, plakátokat, felvételeket. Ma is szívesen nézegetem ezeket és nosztalgiával hallgatom a szalagtáramban vagy az interneten fellelhető felvételeket, amelyeken ő hegedül. Kár, hogy abban az időben még nem volt ilyen fejlett a hangrögzítés vagy az internet, és emiatt csodálatos előadásmódjának és hegedűművészetének többségében csak az emléke maradt meg számunkra. Szeretettel és tisztelettel emlékszem feleségére, Ruha Julianna asszonyra is, aki rengeteget segített a doktori dolgozathoz szükséges adatok összegyűjtésében, és az egész házukat a rendelkezésemre bocsátotta. Emlékszem a Botár Katalin csembaló- és orgonaművésszel közös koncertjeinkre is, amikor ugyanazokat a darabokat játszottuk, amelyeket egykor a művésznő és Ruha István. Sok templomban léptünk fel ekkor, és mindig könnyeztem, ha Albinoni híres Adagio-ját játszottam. Arra is emlékszem, amikor szeptember 28-án, Ruha halálának évfordulóján a kolozsvári szentpéteri templomban hegedültem: a koncert után az előadókat és a mester csodálóit is meghívta Ruha asszony az otthonukba, ahol az általa és a lánytestvére által készített finom süteményekkel kínáltak meg.
– Úgy tűnik, Kolozsváron nem lesz semmilyen megemlékezés…
– Sajnos, Kolozsváron mindig voltak gondok. Nem lehetek diplomata és nem kerülhetem meg ezt a kérdést, de nem is adhatok olyan választ rá, amely mindenkinek tetszene, így például azoknak a középszerűeknek sem fog tetszeni, akik karrierjüket úgy építették fel, hogy lesöpörték a konkurenciát. Kolozsváron gyakran előfordult, hogy az igazi értékeket marginalizálták vagy közönnyel viseltettek irántuk, és itt főleg a zenei intézményekre gondolok. Emlékszem, milyen rosszul esett a mesternek, amikor – annak ellenére, hogy ő volt a kolozsvári filharmónia hivatalos szólistája – a külföldi turnékra más szólistát vittek, elfelejtve, mennyi dicsőséget hozott ő ennek a városnak. Arra is emlékszem, hogy az ország többi filharmóniájában (Jászvásáron, Temesváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben) és gyakran még külföldön is megünnepelték Ruha pályafutásának harminc- vagy negyvenéves évfordulóját, de Kolozsváron semmi sem történt. Még egy köszönömöt sem kapott kivételes pályájáért, amikor nyugdíjba ment. Az is eszembe jut, hogy a Ruha életéről szóló könyveim bemutatóját csak a koncertek szünetében, a filharmóniának otthont adó épület előcsarnokában lehetett megtartani, miközben beszűrődött a zaj, és sietnünk kellett, mert kezdődött a koncert második része. Mindezt annak ellenére, hogy az idők folyamán többször tapasztaltam, a nagyteremben olyan események lebonyolítását is engedélyezték, amelyeknek semmi köze nem volt a tevékenységünkhöz. A kolozsvári filharmóniának most új igazgatója lett, és a társulat pihenőszabadságát tölti. Szép lenne, ha a Kolozsvári Zenei Őszön az egyik koncertet Ruha István emlékének ajánlanák, a zeneakadémia pedig akár tudományos ülésszakot is szervezhetne. Jó lenne, ha a család létrehozna egy Ruha István Kulturális Egyesületet vagy akár egy alapítványt, amely különböző tevékenységek által éltetné a mester emlékét. Tíz évvel ezelőtt szerveztem egy Ruha-fesztivált: tudományos ülésszakra és koncertre is sor került, amelyen Sabin Pautza vezényelt és az általa Ruha emlékére komponált mű csendült fel. A mester unokaöccse, az azóta elhunyt Fátyol Rudolf hegedűművész – aki a szatmári filharmónia igazgatója volt – több eseményt is szervezett Ruha emlékére Szatmárnémetiben és Nagykárolyban.
– Hogyan tudnánk megőrizni Ruha emlékét?
– Az emberek közömbössé váltak. A legtöbb „zenei tisztviselő” alig várja, hogy befejeződjön a munka, de én is felteszem a kérdést: vajon a kolozsvári zenészek most, vagy a mester életében mit tettek érte? Emlékszem, amikor a halálát követő templomi koncertekre hívtam a művészeket, sokan megkérdezték, mennyi pénzt kapnának érte. Örülök, hogy a magyar tévécsatornákon néha még látható a Selmeczi György által Ruha Istvánról készített film, de Vig Emese, a kolozsvári televízió volt munkatársa is forgatott róla filmet. Az évforduló alkalmával majd közzé fogom tenni a Facebook-oldalamon azt az alkotást, amelyet levetítettek a doktori dolgozatom megvédésekor. A kérdésre visszatérve, nem akarok szkeptikus lenni, csak realista: ha létezne legalább egy vagy akár több olyan személy – beleértve a családot is –, aki foglalkozna Ruha emlékének éltetésével, hivatalos támogatás hiányában még akkor is lehetetlen vállalkozás lenne.
