Emlékvillanások Guttman Mihály halálának tizedik évfordulóján

Emlékvillanások Guttman Mihály halálának tizedik évfordulóján
Gyorsan röpülnek az évek, mégis egyre azt találgatom, hogyan telhetett el tíz év, amióta Guttman Mihály, a kolozsvári zenei élet „nagy öregje”, mindenki Misi bácsija örökre itt hagyta e földi életet és az égiek zenetáborába költözött. Azt tartják, csak az hal meg, akit elfelejtenek, de Misi bácsi emléke örökké élni fog. Ő az a zenetanár-ideál, a kolozsvári zenepedagógia nagymestere, akinek hazai földön és határokon túl ívelő hírneve megkérdőjelezhetetlen, hiszen előbb a kolozsvári zeneiskola alapító igazgatójaként, majd elhivatott tanáraként hosszú évtizedeken át diákok százait, ezreit tanította-nevelte a zene szépségeire, az együtt muzsikálás örömére. Néha arra gondolok, ha összegyűjtenénk a világon szétszórt hangszeres és kórista tanítványait, az „Ezrek szimfóniáját” is eljátszhatnák.

Kiváló szakember, nagyszerű pedagógus volt. Zenei tehetségét szüleitől, nagyszüleitől örökölte, a hegedülés, zongorázás és a kórusban éneklés kiskorától fontos szerepet játszott az életében. Bár a matematika sem okozott fejtörést neki, mégis inkább a hangok birodalmában érezte otthon magát. Hogy szüleinek is kedvében járjon, zenei tanulmányaival párhuzamosan a geológia–csillagászat egyetemet is elvégezte, de végül nem volt kérdéses, hogy a zene iránti szerelem, a zenét tanítani akarás, a zenepedagógia lesz életének egyik fő hajtómotorja. Sikerekben, elismerésekben gazdag életét fiatalkorától Istenbe vetett mély hite, a család és a gyermekek iránti szeretet és az erdélyi magyar zenekultúra iránti elkötelezettség vezérelte. Ahol és amikor csak tehette, a népdal és a kórusban éneklés megtartó erejű, közösségformáló fontosságát hangsúlyozta. A Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökeként fáradhatatlan harcosa volt az erdélyi magyar kórusmozgalomnak, minden alkalommal ünneppé varázsolva a városon és falun, gyermekeknek és felnőtteknek általa szervezett versenyeket, találkozókat. Több évtizedes, állhatatos karvezetői és szervezői munkájának köszönhető, hogy a Bartók nyomában és Kodály szellemében megálmodott „éneklő Erdély, éneklő magyar ifjúság” ma aranykorát élheti.

Most is magam előtt látom magas termetét, ahogyan elegáns öltönyben, frissen vasalt fehér ingben, nyakkendősen, kissé előrehajlott testtartással belép az iskola kapuján és fiatalos léptekkel a tanári szoba felé igyekszik. Amikor belép az ajtón, egyből megszűnik a mindenki mondja a magáét hangzavar, és attól a pillanattól kezdve valamennyien őt lesik: vannak új hírei, vajon milyen viccel rukkol elő? Előbb románul-magyarul jó reggelt kíván, majd komótosan nyitni kezdi „mindentudó” barna bőrtáskáját, aztán az ott lapuló „zenei kincsek” közül kihalássza a legújabban szerzett kórus- vagy zenekari kottapéldányt, hadd tanulmányozza, akit érdekel. Aztán nyugodtan, kimérten, a szavakat ízlelgetve belekezd a „nap viccébe”, kis fémkeretes szemüvege mögött tágra nyílt szemmel lesi a hatást, miközben fehér harcsabajusza alatt már a poén előtt megjelenik huncut mosolya. Végül, a reakciót meg se várva, hirtelen sarkon fordul, és a díszterembe siet, nehogy megvárakoztassa a kamarazenélésre összegyűlt növendékeit.

Az 1989-es fordulat után már jó néhány éve én is a zeneiskolában tanítottam, amikor egyszer csak, úgy év vége felé megállított a folyosón, és kissé rekedtes-fátyolos hangján így szólt hozzám: „Gábris, gyere, hallgasd meg, mit próbálunk!” A terembe lépve teljesen elképedtem, hiszen licista diákjai éppen a Bach-féle Musikalisches Opfer szövevényes imitációinak bonyolult szólamaival küszködtek. Szent Isten, mi lesz ebből?  – gondoltam, de Misi bácsi tudta, hogy sikerülni fog, mert bízott a fiatalokban és abban, hogy türelmes és kitartó gyakorlással a legnehezebb feladatok is megoldhatók. Az egyszerűtől a komplikáltig, a különböző stílusok megismerésében mindig újabb kihívások elé állított, és addig nem tágított, amíg bartóki szigorral ugyan, de a nebulók iránti szeretettel tökéletesre nem csiszolta a kijelölt művet. Soha nem a mennyiségre, mindig a minőségre figyelt. Emlékszem, annak idején kórusóráin is nagy volt a szigor, fegyelmet és pontosságot követelt, gyűlölte a „fércmunkát”, a középszerűséget, a kórusműveket is mindig addig „szépítgette”, amíg meg nem feleltek az ő zenei ízlésének. Annyi szent, hogy amihez nyúlt, arannyá változott a keze alatt. Ha a zenekart vezette, irányításával kiváló koncertek születtek, kamarazene-tanárként együttesei európai díjakat szereztek, leánykara országos hírnévnek örvendett. Kórusrepertoárunk az olasz madrigáloktól a Toduţă-, Jarda-, Bartók- és Kodály-művekig igényes, széles skálát ölelt fel. Hálával és köszönettel gondolok rá, elsősorban a régi énekkari emlékekért, a Kodály Hegyi éjszakákért és a Bartók 27 Egynemű karért – olyan kórusművekért, amelyeket a diktatúra éveiben nem, vagy csak nagyon kevesen ismertek, énekeltek –, a felejthetetlen országos turnékért és azért a segítségért, amit a Zene és játék című könyvem kiadásakor nyújtott.

Misi bácsi volt a kolozsvári zeneiskola lelke, nélküle évek hosszú során át elképzelhetetlenek voltak az évközi és év végi koncertek, a zenekari fellépések, a kamarazenei esték, az énekkari hangversenyek. Meggyőződésem, hogy számtalan hazai és anyaországi kitűntetése mellett szívében különleges helyet foglalt el az a több évtizedes pedagógusi munkásságát elismerő „Örökös tag” megtisztelő díj, amelyet a zenelíceum 60 éves fennállásának ünnepén kapott.

Misi bácsi neve örökre összefonódott a kolozsvári zenei élettel. Emlékét kegyelettel őrzi a Guttman Mihály Pedagóguskórus, a zeneiskola Guttman Mihály nevű elemista, gimnazista és líceumi kórusa, valamint hálás szívű egykori tanítványainak százai-ezrei szerte a nagyvilágban.

varosnapokHirdetés

Nyugodj békében, Misi bácsi! Emléked legyen áldott!

Borítóképen Guttman Mihály. Fotó: Rohonyi D. Iván