Hetvenkilenc éve, 1945. november 16-án halt meg Janovics Jenő, a kolozsvári színház történetének egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége. Janovics élettörténete és szakmai teljesítménye reményeim szerint nem ismeretlen a tisztelt olvasó előtt, ezért röviden csak annyit idézzünk fel belőle, hogy az Ungváron született és Budapesten nevelkedett színész s rendező Kolozsváron talált igazi otthonra huszonnégy éves korában, majd haláláig hű maradt a kincses városhoz és színházához. Harminchárom évesen nevezték ki a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójává 1905-ben, s igazgatásának ideje alatt talán máig a legtöbbet teljesítő színházvezető volt. Modern és igen igényes műsorpolitikája mellett két színházépület felépítése fűződik a nevéhez: a mai Román Nemzeti Színház és Opera épülete a Ştefan cel Mare téren (Janovics idejében Hunyadi tér), valamint a jelenlegi Állami Magyar Színház és Opera épülete az Emil Isac utcában, a Sétatér mellett. Janovics volt ugyanakkor az úttörőnek számító kolozsvári filmgyártás megteremtője és felvirágoztatója 1913–1919 között. A kolozsvári színház életében betöltött szerepe valójában mégiscsak akkor vált életbevágóan fontossá, amikor az 1919-es hatalomátvételt követően a román vezetés elvette a színház épületét, és minden anyagi támogatást megvont a magyar színművészettől. Ezekben az igen nehéz időkben Janovics hosszú éveken keresztül személyes vagyonából tartotta fenn a magyar színházat, munkát adva továbbra is a magyar színészeknek és magyar nyelvű színházat Kolozsvár magyar közönségnek. Ez volt a kolozsvári színház iránti odaadásának és hűségének a legfőbb bizonyítéka, hiszen a filmgyártásból származó jelentős vagyonát áldozta a magyar színészet fenntartására. Közben megtanult románul, igyekezett jó kapcsolatot ápolni a román kultúra képviselőivel, román szerzők darabjait fordította magyarra, és állította színpadra a színházában.
1945. november 16., Kolozsvár)
Az idők szele azonban úgy változott, hogy az 1930-as években zsidó származása miatt fokozatosan félreállították, megfosztották igazgatói státusától, majd a második világháború utolsó évében a deportálás elől kellett menekülnie, bár a barátai felmentő nyilatkozatokat írtak, és abban bíztak, hogy Janovicsra, aki egész életében tántoríthatatlanul a magyar kultúra szolgálatában állt, nem lehet érvényes a zsidótörvény. De csalódniuk kellett: a rendelkezések szigora alól Janovics sem mentesült. Bár a zsidókra vonatkozó korlátozások alól sokáig személyre szóló felmentéseket kapott különböző hatóságoktól, Janovicsnak és feleségének, 1944 március végén el kellett menekülnie a városból, mert a Gestapo le akarta tartóztatni. Feleségével, az egyébként nem zsidó Poór Lilivel együtt menekült Budapestre. A sors azonban mindig tartogat meglepő fordulatokat. A letartóztatási parancsot kézbesítő német katona ugyanis civilben színész volt, és amikor meglátta Janovics iratai közt a Színművészeti Kamara igazolványát, nem kísérte be őt, így a Janovics házaspár az éj leple alatt elhagyhatta Kolozsvárt. Budapesten több bérházi lakásban bujkáltak, és végül Budán, a Bocskai út 54. szám alatt élték végig Budapest ostromát, 35 napot töltve pincében, embertelen körülmények között. A felszabadulás utáni napokban Budán, Makra polgármester támogatásával Janovics elindította a budai színjátszást: megtartották az első előadást a Szent Imre herceg úti Cisztercita intézet hangversenytermében. De a Janovics házaspár nem szándékozott Budán maradni. Ahogy lehetségessé vált az utazás, 1945 áprilisának első napjaiban hazatértek Kolozsvárra. Az új viszonyok közt az erdélyi népek kulturális életét ekképpen látta akkor Janovics: „Nem az az érdekünk, hogy felülkerekedjünk, hanem hogy egymást támogatva dolgozzunk” – nyilatkozta az Erdély riporterének. (Erdély, 1945, 19. sz.)
Az akkor Városi Színház nevet viselő kolozsvári magyar színház évadzáró gyűlésén, 1945. június 20-án Janovics Jenőt igazgatóvá választották. (Bretán Miklós és dr. Janovics Jenő a kolozsvári román–magyar színház új igazgatói. Kőmíves Nagy Lajos leköszönt igazgatói tisztségéről, Erdély, 1945, 81. sz., 3.) A régi-új igazgatóra hárult az a feladat, hogy az új politikai viszonyok közt szervezze meg az intézmény életét. A 72 éves, megfáradt ember örömmel fogadta a megbízatást. Ám rövidesen, 1945 őszén ugyanazt a kitelepítést kellett végrehajtania a társulatával a Hunyadi téri színházból, mint 26 évvel azelőtt. Ugyanis 1941-ben a bécsi döntést követően a román társulat elmenekült Kolozsvárról, Temesvárra költözött, és a magyar színház újra birtokba vette a Hunyadi téri régi épületét. Továbbá 1944 végén a magyar Városi Színház mellett megalakult a román Városi Színház is, és 1945 nyarán az új politikai konjunktúra következtében a Temesvárra távozott társulat is visszatért Kolozsvárra. A két társulatnak osztoznia kellett a város két színházépülete között. A szovjethatalom által átmenetileg szavatolt nemzetiségimegbékélés jegyében júniusban még közös épülethasználattal, együttműködve tervezték a két színház életét. A Magyar Népi Szövetség a magyarság politikai képviseletében tárgyalásokat folytatott a bukaresti vezetéssel a romániai magyar színházak ügyében, többek közt a kolozsvári színházépületek elosztását illetően is. Jelentős engedmények születtek, hiszen a tárgyalások során a Magyar Népi Szövetség előterjesztéseit 80 százalékban elfogadta a kormány. Többek között ennek jegyében a kolozsvári magyar színház államilag szubvencionált színházzá vált, ám a Hunyadi téri színházépületet sehogy sem sikerült megtartani, és 1945. november 1-jén át kellett engedni a román társulat számára. Október 21-én a magyar színház megtartotta utolsó előadását a Hunyadi téri színházépületben, 22-én pedig elkezdődött a kiköltözés. A 1930 utáni sok megaláztatás, mellőzés, kiközösítés, félreállítás, a háború és az üldöztetés során megélt megpróbáltatások, a bujdosás gyötrelmei, az ígéretes új idők reménykedő, bizakodó újabb és újabb tárgyalásai, amelyek végül eredménytelennek bizonyultak, felőrölték a 72 éves ember egészségét. Mégis tervezte az újrakezdést, a további munkát a színháza élén.
Janovics november 16-ára tűzte ki az évadnyitást a Színkörben, az általa rendezett legendás Bánk bánnal, amelyben a megszokáshoz híven, ő a kedves szerepét, Biberachot alakította volna. De erre mégsem kerülhetett sor. A bemutató napján, délben, miközben a Petőfi utcai otthonában a megnyitóbeszédet fogalmazta, elhunyt. Kívánságának megfelelően az évadnyitó előadást mégis megtartották. Szerepét Perényi János vállalta, Gertrudist, Poór Lili helyett Beness Ilona játszotta el. A megnyitóra írt köszöntőszövegét Fekete Mihály olvasta fel. A torzóban maradt megnyitóbeszéd így hangzott: „A mai napon a 153 éves kolozsvári színház történetében új fejezet kezdődik. Mély hittel vallom, hogy ez az új fejezet nem lesz méltatlan a másfél százados dicsőséges, gazdag múlthoz. A kultúra szabadságának abban az új légkörében, amely a nagy világégés romjai fölött diadalmas erőre kapott, minden lehetősége, minden joga megvan, meg kell hogy legyen a magyar színésznek arra, hogy gátlás nélkül szolgálhassa anyanyelvén nemzeti művelődését, amely azonban csak akkor igazi érték, ha az általános emberi haladásnak szerves része.
Hiteles tanú áll önök előtt. Ez a tanú ismeri a múltat, hiszen a 153 éves történetből kereken 50 évet, egy fél évszázadot töltött a kolozsvári színház szolgálatában mint színész, rendező és igazgató. Talán éppen ma van 50 éve annak, hogy először lépett a Farkas-utcai színház deszkáira. Ez a tanú hitet tehet amellett, hogy a kolozsvári színház sohasem tekintette a nemzeti kultúrát öncélú virtuskodásnak.” (A kézirat a Jordáky Lajos hagyatékában található, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárában.)
Szomorú nap volt 1945. november 16-a. Társulatának minden tagja és Kolozsvár közönsége őszintén gyászolta őt. Janovics Jenőt az általa megálmodott Színkör előcsarnokában ravatalozták fel, innen kísérték a Házsongárdi temetőbe. Temetését Vásárhelyi János református püspök celebrálta. A nagy művészt, a tehetséges és önfeláldozó vezetőt a színésztársadalom és a város sok jeles képviselője búcsúztatta. Temetéséről az Erdély című lap számolt be részletesen (Szentgyörgyi István mellé temették dr. Janovics Jenőt – a halhatatlan szellemű Mestert, Erdély, 1945, 202. sz., 3.). A Romániai Művészeti Vezérfelügyelőség nevében Szentimrei Jenő, a Kolozsvári Román Nemzeti Színház és társulat nevében Bărbulescu színész és rendező, a Romániai Színészek Szövetsége nevében Gróf László mondott beszédet. Bretán Miklós mint jó barát köszönt el tőle, Lantos Béla a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei nevében búcsúzott, a Romániai Magyar Írók Szövetsége nevében Nagy István, a Szociáldemokrata Párt nevében Halászi Sándor, a műszaki munkások nevében Kovács Ferenc színházi főszabó mondott búcsúszavakat. Szentimrei Jenő, aki Janovics halála után a színház igazgatója lett, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Doktárában fellelhető Janovics Jenő gyászjelentője, Janovics Jenő emlékfüzet sorai szerint ezeket mondta: „Nem búcsúzom. Azért jöttem, hogy hirdessem az építő embert, aki példát adott nekünk arra, hogyan kell minden szenvedésen, akadályon keresztül megújulni. Méltó hozzá az az emlékezetes mondása: Bölcsesség vezesse munkánkat. Tudjátok-e, hogy ez az ember egyszer mérhetetlen gazdag volt, és mosolyogva áldozta fel vagyonát a színházért, a szegény színészekért és minden kulturális célért, amiről tudomást szerzett. Az ő hősies erejéből mindenhová jutott, teremtő akarata hozta létre ezt az újjáépült intézményt is, ahol nyugodtan otthonra talált a kolozsvári magyar színészet. Ma nemcsak mi, de az egész magyar nyelvterületről minden szem erre tekint. Fogadjuk meg, hogy utódai leszünk! Az örökkévaló építés titkát vigyük koporsója mellől vissza az életbe, és tartsuk meg emlékét mindörökre!”
A búcsúztatására összegyűlt tömeg hosszú fekete sorokban kígyózott a temető felé. Sírkövére Hamlet szavait vésték (III. felvonás, 2. szín, Arany János fordítása):
„...férfi valál, ki a
Sors öklözését vagy jutalmait
Egyképp fogadtad, s áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült ítélete,
Hogy nem merő síp e sors ujja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.”
