*** Az első rész itt található. ***

*** A második része ide kattintva olvasható. *** 

A kis herceg az örmény könyvesboltban

Este egy örmény férfi, Josepf Ghazarian tulajdonában lévő könyvesboltban az Antoine de Saint-Exupéry által írt A kis herceg című könyv arab nyelvű kiadásából vásároltam egy példányt Pálfi Szilárd kolozsvári gyűjtő számára. 

A humán erőforrások toborzásával foglalkozó céget vezető férfinek már több országból hoztam ilyen könyvet, akárcsak Boros Lórándnak, a Bulgakov Irodalmi Kávézóban működő Almásy László Kultúrtörténeti Kör vezetőjének Irakból és a damaszkuszi Omajjád-mecsetből Koránt. 

A tulajdonos nem volt a boltban, így a fiával beszélgettem el. A tizenéves fiú intenzíven tanul németül, arra számít, sikerül ösztöndíjjal vagy munkavállalási engedéllyel Németországba jutnia. Elmondta, a jövőjét ennek a nyelvnek az elsajátításával alapozza meg. 

Az esti órákban a keresztény negyedben vásárolt sört köztéren fogyasztottuk el. 

A parkban lévők furcsán néztek ránk, tudták, hogy a papírzacskóba rejtett üveg alkoholt rejt. Muzulmán országban, Ramadán idején, közterületen, ateistával (Majd annak vallotta magát), a római katolikus egyházi vendégszoba kulcsával kinyitott sörösüveg tartalmát fogyasztottam. Jó, hogy megúsztam „szárazon”…

A szíriai látogatásom legszomorúbb pillanatát a Damaszkusztól alig 30 kilométerre elhelyezkedő Saydnaya-börtön meglátogatása jelentette. 

Jóval Szíriába való elutazásom előtt hallottam erről a helyről, ahol emberjogi szervezetek szerint még a legvisszafogottabb becslések alapján is tízezreket vertek, kínoztak és gyötörtek meg válogatott módszerekkel. 

Az Amnesty International adatai szerint itt csak 2011 és 2015 között 13 ezer foglyot végeztek ki, míg más becslések szerint 2011 és 2018 között legalább 30 ezer ember halt meg leginkább kínzás, de sokszor az egészségügyi ellátás hiánya vagy éhezés miatt. Hogy azóta mi történt a helyiek által gyakran csak „ember vágóhídnak” nevezett intézményben – egészen a rendszer bukásáig –, arról még megközelítő adatok sincsenek.

„Ember vágóhíd” Damszkusz mellett

Idegenvezetőt kellett felfogadnunk, aki autót és bejutást biztosított számunkra, hogy meglátogassuk a börtönt. Munzernek fejenként 50 dollárt fizettünk üzemanyagra és arra, hogy a bejutásunkat elősegítse. 

Mihelyt a szigorú és komor őrök megállítottak a bejáratnál, Munzer két telefonhívással „kiengesztelte” őket. Bent voltunk azon a helyen, ahol az Amnesty International adatai szerint csak 2011 és 2015 között 13 ezer foglyot végeztek ki. Más emberjogi szervezetek a 2011 és 2018 között a börtönben elhunytak számát legalább 30 ezerre becsülik, akik leginkább kínzás, de sokszor az egészségügyi ellátás hiánya vagy éhezés miatt haltak meg. 

Munzer szerint itt valóságos emberi vágóhíd működött, ahol egyes politikai foglyokat élve feldaraboltak, vagy a hullájukat temették el több részben. Idegenvezetőnk úgy tudta, a börtönbe történő alkalmazás egyik feltétele az volt, hogy az illető gyermekkorában állatokat kínzott meg vagy azok végtagjait vágta le. Igen, ide elsősorban szadistákat alkalmaztak, a kínzás élvezése kvázi szakmai követelmény volt. 

Az udvaron kiégett harckocsik és mély gödrök voltak: a börtönt felszabadító civilek a titkos cellákat és tömegsírokat keresték. Állítólag semmit sem találtak. 

Az egyik cella előtt Munzer szeme könnybe lábadt: mondta, a felszabadítás pillanatában több család az évtizedek óta eltűnt hozzátartozóját kereste azokban a túlzsúfolt cellákban, amelyekben a politikai foglyok vederből ittak vizet, s húsz-harminc fogvatartottnak csupán két illemhely állt rendelkezésére. 

A kínzás más-más formájára szakosodtak…

Az udvaron a felszabadítók a föld felszíne alatt több szint mélységben található kínzókamrákat kerestek, ahol sötét, oxigén nélküli „cellákban” tartották azokat, akiket bíróság elé sem állítottak, hanem egyszerűen börtönbe vetettek. A cellákat úgy tervezték, hogy közel legyenek egymáshoz. 

Ennek az is volt az oka, hogy a bent lévők jól hallják megkínzott sorstársaik sikoltásait. Munzer szerint a „horrorbörtön” túlélői brutális napi verésekről és kínzásokról számoltak be. 

Gyakoriak voltak a nemi erőszakok és áramütés alkalmazása, mi több, sokszor a fogvatartottakat napokig megfosztották az italtól és az ételtől. Idegenvezetőnk azt is tudta, hogy a hatalmas létesítmény mindegyik szárnyában dolgozó őrök a kínzás más-más formájára szakosodtak…

A bebörtönzöttek személyes tárgyait, ruháit még mindig a cellákban találtuk. Egyik előtt golyótöltényt találtam, zsebre tettem. Vajon megöltek vagy megsebesítettek vele valakit? Vajon kinek oltották ki az életét? Hány éves volt? Hogy hívták? Ki volt az édesanyja és az édesapja? Hol lakott? Mire törekedett? Mit akart elérni? A válaszokat a tubus „őrzi”. A hordozható számítógépem képernyője elé tettem, hátha egyszer megkapom a válaszokat…

Gépekkel feldarabolt rabok és hullák?

Munzer abba a „műhelybe” vitt, ahol állítólag még élő vagy már halott embereket daraboltak fel. Leírhatatlan hely volt. Egyértelműen emberi maradványok által árasztott bűz terjengett. Feltettük a védőmaszkokat. Nem segített. A hányinger kivezetett a helyiségből. Nehezen tértem magamhoz. 

Olyan helyen voltam, ahol az ember embernek farkasa volt, csak azért, mert az illető másképpen gondolkozott, élt. Kijövet vettem észre, hogy a szögesdrótok még az eget is „elzárták” a bebörtönzöttektől. A felhőtlen égre, a „sebzett” kékségre tekintve ismét megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem: vajon… 

A börtön külső falain az itt raboskodott emberek portréit mutatta Munzer. Állítólag annyi évtized alatt senki sem jött ki onnan élve.

Damaszkuszba visszatérve a bankautomaták előtti sorokra lettem figyelmes: az ügyfelek várták, hogy legalább valamennyire feltöltsék őket. Az óvárosban ékszerésszel társalogtam. Tört angolsággal mesélte, egyre rosszabbul megy az üzlet, már mindenki más ajándékot vásárol kedvesének. A technológia mindent megváltoztatott, panaszkodott az idős férfi, most inkább telefonokat, táblagépeket vásárolnak kedvesüknek a férfiak. 

Cukor túladagolás az édességboltban

Egy édességboltba is betértem. A tulajdonos büszkén mutatta édesapja portréját, tőle örökölte az üzletet. A polcokhoz vitt, örvendett, hogy európai turista tért be hozzá. 

Hirtelen kiment, szólt a többi üzletet működtető férfinek, jöjjenek gyorsan. Mindenki kérdezett, honnan jöttem, ki vagyok, hogyhogy úgy döntöttem, Szíriába látogatok? Amerikai filmsztárnak éreztem magamat, akárcsak korábban Iránban, Irakban, Palesztinában, Pakisztánban, Afganisztánban vagy akár Libanonban és Transznisztriában… 

Éreztem, hogy cukorbeteg leszek, ha még egy falás finomságot leengedek a torkomon. Széles mosollyal kínálta a boltos a portékát, a nagymamákhoz hasonlóan képtelen volt megérteni, hogy nem fér több belém. 

Nehéz szívvel engedett el, semmit sem kért cserébe a falatozásért, a felajánlott pénzt bosszúsan utasította vissza: mégis mit gondolok – olvastam ki a szeméből. „Részemről a szerencse”, mondta, s megszorította a kezemet. „Írjon rólunk és Damaszkuszról, hadd jöjjenek a turisták” – fűzte hozzá, s szívére tette a kezét. 

Mintha azt kérte volna tőlem, én is ugyanazt tegyem, egyfajta ígéretet várt el. Magamban eleget tettem a kérésének, külsőségek nélkül.

Arab nyelvű szertartás a katolikus templomban

Este életre szóló élményben volt részem: ferences rendi római katolikus templomban arab nyelvű misén vehettem részt, a szertartás közben többször libabőrös lettem. Ismerős volt a forgatókönyv, otthonosak a liturgikus elemek, ám minden arabul zajlott. 

Ez igen! 

Az énekeskönyv arabul, a kórus szintén ezen a nyelven énekelt. Firas Lutfi ferences rendi atya arabul szólt a hívekhez. Észrevette, hogy ott vagyok, biccentett a fejével, örvendett a részvételemnek. Én még jobban örvendtem, hogy jelen lehettem.

Szentáldozás után Lutfi atya a hívekkel társalgott az udvaron, majd a templom közösségi terében mindenkit teával kínált. A találkozó igazi közösségi, oldott hangulatban zajlott. 

A fiatalokat a keresztények helyzetéről kérdeztem, lévén, hogy az alavita lázadás, illetve annak a leverése már javában zajlott. A huszonévesek nem aggódtak saját és családjuk testi épségéért. 

Szerintük a muzulmán vallású kormányerők nem fognak rátámadni a keresztényekre, hiszen Jézus követői békések és azok is maradnak. Reméltem, igazuk lesz, hiszen éppen a templom vendégszobájában találtam szállást…

Később vacsorára invitáltam Farahot. A Facebookon szervezett közösségi gyűjtésnek köszönhetően sikerült mindenféle drágább finomságot vásárolnom neki. 

A drágaság relatív: az összegyűlt összegnek köszönhetően a tíz-húsz, vagy ötven lejnek megfelelő szíriai fonttal vásároltam a drágább ételeket. 

Ez az összeg Damaszkuszban tulajdonképpen háromszor annyit ér…

Gépfegyverrel fenyegettek

Március 10-én próbáltam eljutni Homsz városába. Farah ugyanazt a megbízható taxisofőrt hívta, akivel érkezésemkor a buszállomáson várt. Házigazdám aggódva mondta, az éjjel Damaszkuszban is lövéseket adtak le, ne menjek ki a városból. A legjobb, ha a szobában maradok, vagy visszaköltözök hozzá, mert lehet, hogy a keresztényeket is megtámadják. Elhatároztam: mégis elmegyek Homszba.

A taxis kivitt oda, ahonnan az autóbuszok a 170 kilométerre lévő városba indultak volna. Hatalmas volt a káosz, mindenki rohant, nem tudtuk, mi történt. Fegyveres férfi mondta a taxisofőrnek, biztonsági okokból lezárták az állomást.

 A gépkocsivezető ragaszkodott ahhoz, hogy buszra üljek, ezért fennhangon kérte a kormányerőkhöz, azaz Hajat Tahrir al-Sham (Hay'at Tahrir al-Sham - HTS) fegyveres szervezethez tartozó katonát, engedjen be az állomásra. 

A férfi ideges lett, kiabálni kezdett. A taxisofőr is. A fegyveres hirtelen a kocsira szegezte Kalasnyikov golyószóróját és azt ordította: Yalla! Yalla! Mindkettőnkben megfagyott a vér. 

Amikor láttam, hogy a helybéli taxis falfehér lett, tehát egy olyan valaki, aki napi rendszerességgel látott már fegyvereket, akkor kezdtem igazán bepánikolni. 

Menjünk! – mondtam neki reszkető hangon.

 A kezem is reszketett. Visszavitt a plébániára. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, tudtuk, halál közeli helyzetben voltunk. 

Menekülés Szíriából

Úgy döntöttem, azonnal elhagyom az országot. A katolikusok szobáját elhagytam, a kulcsot leadtam, az adományt hátra hagytam, összecsomagoltam, minden a 40 literes hátizsákomban volt, már tudtam is indulni. 

Azonnal közösségi gyűjtést szerveztem a Facebookon, hogy új Amman-Budapest repülőjegyet tudjak vásárolni. Barátaimnak, ismerőseimnek, volt kollégáimnak köszönhetően perceken belül összegyűlt az összeg, le kellett állítanom az akciót. (Ezúton is köszönöm mindenkinek a segítséget!)

Farah felvette a kapcsolatot a buszsofőrrel, aki Ammanból hozott Damaszkuszba. Megvolt a mobilszáma, hiszen érkezéskor arról hívtam fel a damaszkuszi házigazdámat. 

A férfi két okból jegyzett meg engem: egyrészt mert én voltam az egyedüli külföldi, másrészt, amit Farahnak is elmondott, én voltam az egyetlen, aki szóba állt vele, mi több, megdicsértem a kiváló vezetési stílusát. Összeölelkeztem vele a buszállomáson, örvendtem, hogy ismét láthattam. Hiszen érkezésemkor nyugtatott, hogy a jordániai-szíriai határon nem lesz semmi baj, ő intézkedett… 

Ez biztonságérzettel töltött el. Most pedig szintén ő segített, pontosabban kimenekített az országból.

A sofőr beletaposott a gázpedálba. Ki tudja, a lövöldözés, az erőszakos, fegyveres megnyilvánulások már elérték volna a fővárost? Nem kérdeztem semmit a szimpatikus sofőrtől, láttam rajta, nagyon aggódik… Szerencsésen elértük a szíriai-jordániai határt. 

Itt még készítettem egy utolsó felvételt a Hajat Tahrir al-Sham (Hay'at Tahrir al-Sham - HTS) fegyveresével. Csak én mosolyogtam. Vajon tudta már, mi történik az országban?

Hamza a palesztin, Abdelrahman a jordániai

Ammánba érve egyenesen Hamza lakására mentem. Távozáskor a palesztin férfi nálam hagyta a lakáskulcsot, tudtuk, hazautazás előtt ismét nála szállok meg. Találkoztam Emmával, Biankával és Jocóval, már eredetileg a március 11-én induló repülőgépre váltottak jegyet. 

Este Abdelrahman családjának vendégei voltunk. Teával és finomabbnál finomabb édességekkel kínáltak. Apja bakelit lemezeket mutatott és a palesztin ügyről beszélt hosszasan. Éreztük, mennyire lelkükön viselik a Palesztinában és a Gázai övezetben élő férfiak, nők és gyermekek sorsát. 

A család mérhetetlenül hálás volt, hogy néhány évvel ezelőtt a CouchSurfing nemzetközi ingyenes vendégfogadó rendszeren keresztül elszállásoltam a fiúkat, aki Krajován volt önkéntes, s Erdélyre is kíváncsi volt…

Az ammáni arab család számára és számunkra is hatalmas élmény volt az együtt töltött este. Abdelrahman két leánytestvérével csupán Emma és Bianka társaloghatott, azt is csak a konyhában. A két arab hölgy nem jött be az idegen férfiak közé a szobába. Távozáskor ajándékokat kaptunk, meghatódtunk. 

Március 11-én 11 óra 5 perckor repülővel felszálltunk Ammánból, irány Budapest. Még aznap hazavezettem, éjfélkor már otthon a saját ágyamban fekhettem le, és másnap már a szerkesztőségben dolgoztam. 

Átgondolva, egy-két héttel korábban kellett volna Szíriába utaznom, így az alavita felkelés előtt sikerült volna meglátogatnom Hamá, Homsz, Aleppó, Tartúsz, Latákia városokat is. 

Szíria egyértelműen visszavár…!

VÉGE