– Milyen eseményen vettél részt, és hányadik alkalommal jártál Afrikában?
– Ötször-hatszor voltam már Afrikában, de ez az első alkalom, amikor Kelet-Afrikába utazhattam. Etiópiában rendeztek egy eseményt, nemzetközi művészeti szimpóziumot, amelynek címe Origins (Eredet) volt. Tizenhét ország képviselői gyűltek össze, Romániát egyedül én képviseltem, és természetesen több helybeli művész is részt vett a rendezvényen. A hivatalos nyitóünnepségre január 26-án, a záróeseményre pedig február 5-én került sor. Amit fontos megemlítenem: a szervezők elfogadták, hogy a szimpózium megnyitója az Inter-Art Alapítvány vándorkiállításával történjen, amelynek címe Kulturális impressziók volt – ez száz ország száz művészének száz alkotását jelentette. Ezt az anyagot én vittem ki a rendezvényre, ez volt az Inter-Art ajándéka a szimpózium részére. A gyűjtemény az Etiópiai Tudományos Akadémia galériájában volt kiállítva a fővárosban, Addisz-Abebában. Nagyon jó fogadtatásban részesült, sokan eljöttek a kiállításra és beszélgettek, kérdezősködtek, ott volt a nemzeti televízió is, és országosan közvetítette az eseményt.
– Hogyan lehet elszállítani ennyi alkotást Afrikába és vissza?
– Egy bőröndben. Ez a vándorkiállítás úgy született, hogy 2018-ban válogatást állítottam össze azokból a projektekből, ahol az évek során művészek szerepeltek kisgrafikával meg mail arttal. Ezek kisméretű alkotások, befértek egy bőröndbe, összesen nyolc kilót nyomtak, össze lehet állítani őket szépen, mint egy puzzle-t.
Saját költségemen utaztam Afrikába, mert sajnáltam elkölteni az alapítvány pénzét, amelyet a nemzetközi alkotótáborunkra tartogatok. Ugyan kérhettem volna támogatást, mert egyedül képviseltem Romániát, de végül mégsem tettem.
– Egy művésznek köszönhetően sikerült eljutnod Etiópiába. Hogyan kerültél kapcsolatba azzal a művésszel?
– Az Inter-Art több évtizede szervez nemzetközi projekteket. Amikor azt az online világkiállítást szerveztük, ahol az összes (193) ENSZ-tagország összegyűlt, akkor kerültem kapcsolatba az interneten Tamerat Siltannal, aki a projektben Etiópiát képviselte. Azóta tartottuk a kapcsolatot, más projektekben is szerepelt, tavaly találkoztunk Szenegálban, és akkor ismertette a szimpózium elképzelését. Amikor megkérdezte tőlem, hogy miben tudnék segíteni neki, akkor azt mondtam: hozok neki száz országot kiállításra. Ez pedig az imázs szempontjából nagyon jó volt a számára. Köszönetképpen a szervezők kitették az Inter-Art logóját, tehát partnerként tiszteltek bennünket. Fontosnak tartom megemlíteni, miszerint mások is kérték az alapítványunk segítségét abban, hogy hasonló rangos rendezvényeket sikerüljön megszervezniük. Természetesen anyagilag nem tudunk segíteni, de kapcsolatba tudom hozni őket színvonalas művészekkel.
Hozzátenném még az etiópiai rendezvényhez, hogy huszonhét éve szervezek művésztelepet, de nagyon meg voltam elégedve azzal, amit ott tapasztaltam. Nagyon törekedtek arra, hogy minden jól sikerüljön. Afrika nem a pontosságáról híres, például Szenegálban másfél órát ültem a buszban, amíg késéssel valahogy elindultunk, de ezúttal nem voltak különösebb gondok.
– Milyennek tűnt Etiópia? Mennyit sikerült látni belőle?
– Sajnos keveset, ahhoz képest, amennyi látnivalót rejt az ország, mivelhogy volt egy hivatalos program. Előzőleg arról volt szó, hogy Bahir Dar környékén fogunk alkotni, ott, ahol a Kék-Nílus ered. De mivel Etiópiában nagyon instabil a politikai helyzet, egyik napról a másikra megváltozhat, lázadások törnek ki – hát emiatt túl veszélyesnek tűnt, és ezért csak két napra mentünk kirándulni, majd visszatértünk a fővárosba, ott alkottunk. Tehát amit elterveztek ezelőtt három hónappal, azt nem lehetett úgy tartani. A művésztalálkozókon nem feszegetjük a politikai kérdéseket, ha ők elmondják, akkor jó, de nem tanácsos tapintatlannak lenni. Több afrikai emberrel is beszéltem, köztük eritreai művésszel, és megkérdeztem, hogy diktatúrában élnek-e. Tagadta, de végül is mindabból, amit elmesélt, kiderült, hogy mégiscsak elnyomásról van szó, nézőpont kérdése csupán. Máskülönben Etiópia az egyik legfejlettebb ország a kontinensen, ott van az Afrikai Uniónak a székhelye Addisz- Abebában, mint az Európai Uniónak Brüsszelben. A főváros nagyon szép, de ott is vannak gettónegyedek, ilyen helyeken is jártunk, de természetesen elkísértek a helybeliek, mert csak magunkra odamenni veszélyes lett volna.
A legnagyobb élményem – nem is álmodtam valaha, hogy eljutok oda – a Tana-tóhoz tett kirándulás volt, innen ered a Kék-Nílus, és elvittek a vízeséshez, az is csodálatos volt. Érdekes, hogy Egyiptom és Etiópia azt vitatja, kié a Nílus, ezért ezen országok lakosai nem szívlelik egymást, pedig az mindenkié.
– Ezek szerint sikerült Afrika több arcát is megismerni valamennyire?
– Igen, ez az előnye annak, amikor művésztelepen járunk, szemben például a turisztikai csomagokkal, amikor program szerint és kísérettel mehetsz ki, s azt látsz, amit az idegenvezető meg akar mutatni neked. Mi bementünk az emberek házába is, láttuk a szokásaikat, közvetlenül velük beszélgettünk – ez a különbség, ami lényeges. Az ottani emberek nagyon kedvesnek és rendesnek tűntek, persze, ha nem sérted meg őket, mert érzékenyek. Nem szabad érzékeltetni semmiféle európai fölényességet, mert azt nem veszik jó néven. Erről jut eszembe: az afrikai művészet csodálatos, de épp az európaiak rontják el. No persze, nem én vagy a társaim, akik odamentünk, hanem a kurátorok vagy azok, akik elkezdik tanítani őket, hogyan kéne művészkedni. Az, hogy én elvittem oda a kiállítást, nem befolyásolta őket, csak megtekintették száz másik ország művészét, de én nem mondtam meg nekik, hogyan kellene alkotniuk.
– Mi jellemző az afrikai művészetre?
– Elsősorban nagy hangsúlyt fektetnek a szimbólumokra és a tradíciókra, mármint megtartják azokat a formákat, színeket, az ősiséget, amit örököltek. Etiópia helyén csodálatos birodalom volt Abesszínia néven, nagyon fejlett kultúrával, ameddig meg nem jelentek az európaiak. Eritrea is része volt Abesszíniának, ez ma két különböző ország.
A legnagyobb művészi kihívás az volt, hogy egy kétméteres csónakot kaptunk személyenként, amit tetszés szerint ki kellett festenünk. Ezenkívül persze vászonfestmények is készültek, mindezeket otthagytuk ajándékba a szervezőknek. Ezt a gyűjteményt ők majd különböző kiállításokon használják fel.
– Hogyan élnek Afrikában a művészek és hogyan tekintenek rájuk? Van-e hatásuk a társadalomra?
– Ezt konkrét példával tudnám szemléltetni: az egyesülettől az utolsó pillanatban megvonták a megígért kormánytámogatást, ezért saját költségén kellett megszerveznie mindent, mert nem akarta lemondani az eseményt, hiszen már a repülőjegyeink is meg voltak véve. Ez nagyon fájdalmas, mert a politikának nem kellene befolyásolnia a kultúrát, és a művészetnek sem lenne szabad függenie a politikától. A társadalom viszont nagyon jó szemmel nézi a művészeket. Afrikában az átlagember szereti a művészetet, de nem tudja megvenni, akik pedig megtehetnék, azoknak lehet, hogy nem kell. Az nagyon relatív, hogy mennyire tudnak az ottani művészek megélni a munkájukból. Pont, mint itthon: egyesek igen, mások nem, attól függ, ki merre irányul. Aki rámenősebb, az meg tud élni a művészetből, mint én, de találkoztam olyannal is, aki bevállalja például akár bároknak a díszítését is, hogy kiegészítse a jövedelmét és meg tudjon élni.
Nagyon meg vagyok elégedve azzal, amit ott tapasztaltam. Sokan érdeklődtek a zárókiállítások iránt, egyik nap a vásznakat, másnap pedig a csónakokat állították ki. Találkoztam egy több éve ott élő romániai hölggyel, aki azt mondta, hogy most először találkozott a szülőhazája nevével, és nagyon büszke volt erre. A beszélgetésből kiderült, hogy kulturálisan Románia 23 éve nem volt semmilyen szinten képviselve Etiópiában. Ha minden jól megy, jövőre visszatérek, és viszek – szintén bőröndben – egy gyűjteményt, ötven hazai művész munkájából egy válogatást, hogy még nagyobb hangsúlyt fektessek művészetünk népszerűsítésére. De ez az ottani helyzettől függ, amint mondtam, az nagyon bizonytalan. Aznap, mielőtt hazajöttem volna, csodálatos napunk volt, a fővárosban sétálgattunk, ellenben másnap már rendőrséget, páncélkocsikkal felvonuló katonaságot láttam az utcán… Kiderült, hogy vallásos frakciók spontán kormányellenes lázadása tört ki, a templomokat fekete anyaggal lefedték, haláleset is volt. Ez Afrika: nem tudod, hogy ma mi van, és holnap mi lesz...
– Melyek a legközelebbi terveid?
– Pénteken, február 17-én személyes szobrászati kiállításom nyílik Târgu Jiuban, a Brâncuşi Nemzeti Múzeumban. Ez a múzeum nagyon új, 2020-ban létesült, de az épület nagyon régi, mivel Brâncuşi 1937-től 1938-ig ott lakott, azalatt az egy év alatt készítette el a városban található alkotásait, sőt a Hallgatás asztala prototípusa ennek az udvarán található. Az is fontos, hogy ennek a mindössze hároméves múzeumnak az első szobrászati kiállítása az enyém lesz. Amikor tavaly először közreműködtünk, arra kértek fel, hogy támogassuk őket nemzetközi biennálé megredezésében, és akkor kölcsönadtunk nekik egy grafikagyűjteményt, amely negyven ország képzőművészeinek alkotásait tartalmazta. Próbálunk mindenkit támogatni és mindenkivel közreműködni, aki erre felkér bennünket.
