Ne is beszéljünk a többi családtagról! Botlik Ilkának, az anyukának, alig volt ideje, hogy összeszedje magát, mert mindig a gyerekek után kapkodott, mindig csomóban állt a haja, mindig pizsamába indult el dolgozni, de aztán drága férje mindig rászólt: „Te, Ilka, elfelejtettél valamit!”, erre a feleség ezt válaszolta: „Ja… Valóban… Hozom a pénztárcámat is! Mintha te sose felejtenél el semmit!” – szipogta. A gyerekekről se feledkezzünk meg: Botlik Szandi a legkisebb lány, Botlik Csaba a 7 éves kis komisz, és a tinédzser lány, akinek talán a legszebb neve volt a családban, Botlik Emma.
Végre elindultak az öreg kis kocsijukkal, amit már rég ki kellett volna cserélni, mert olyan régi volt, hogy még az üknagyapjuknak volt a kocsija. Olyan pici autó volt, hogy ha a gyerekek nem egymás ölébe ültek, csak egy kistáskának volt hely a kocsiban, így tehát a finomsággal megpakolt kosarak is elfértek végül.
Az úti cél a Mosolygós Erdő volt, amely a Piszikka város mellett helyezkedett el. Az apuka mosolyogva közölte, hogy már látja a táblát. Igazából még sosem voltak ebben a mosolygós erdőben, de ki akarták deríteni, hogy ez valóban jó hely-e egy kis piknikezésre. Ekkor Csaba kihúzta a füllhallgatót Emma füléből, hogy figyeljen rá: egy hernyót tartott a kezében, amit a piknikes kosárban talált. Emma a szeme sarkából már látta, hogy mi az, és felsikított. Botlik Jenő, a családfő, félrehúzott az autóval és csendet rendelt:
– Emma, figyelj ide! Ha sikítasz, akkor félrehajthatok és nekünk annyi! Csaba! Dobd ki azt a hernyót, mert mindjárt én raklak ki téged! – közölte a gyerekekkel kivörösödve, majd megnyomta véletlenül a gázpedált, és az autó elkedett előre gurulni. Hirtelen az apuka is úgy síkított, mint egy kétéves kislány. – Ez nem egy kétéves kislány sikítása volt! Ez egy OROSZLÁNBÖMBÖLÉS! – mondta zavarában
– Esz nem isz igaz! Olyan vagy, mint én, amikor szírok! – mondta Szandi.
A három gyerek kivörösödve röhögni kezdett, az anyukával együtt.
Időközben a szél erősen megfordította a táblát, és a nyíl a Kukacos erdő felé mutatott. Jenő tovább indult a tábla szerint. „Furcsa, ez a tábla szerintem másfelé mutatott!” – gondolta magában. Egyszer csak hallott egy nagy BUMM-ot!
– Jaj, ne! – Ilka felkiáltott. – Lerobbant a kocsi az erdő közepén. Most mit csinálunk?
– Menjünk gyalog tovább! – lelkesen felelt Emma.
A család útnak indult. Egy tekergő ösvényen mentek, be a sötét erdőbe. A Kukacos Erdő fáinak nagy, sötét, mérges szemei voltak, gyökereik nem a föld alatt pihentek, hanem a föld fölött Botlikékat akarták elbotlasztani. Ilyesmiket képzeltek, miközben a gombócot próbálták lenyelni a torkukból. Szandi felfedezett egy kék bogyót, benyomta a szájába. A család többi tagja megijedt:
– Mit tettél be a szádba?!
– Áfonna – mondta éhesen Szandi.
Mindenki körülnézett, és észrevették, hogy az valóban áfonya. Ők is elkezdtek enni, mert akkor vették csak észre, hogy az autóban maradt a piknikes kosár.
A 11 éves, kolozsvári Hopka Zsófia Anna meséje különdíjas lett a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán (A SZERZŐ RAJZAI)
