Gyorsan kipattant az ágyból, gyorsan reggelizett, s annál is gyorsabban készen állt az útra. Amikor ugyanis Én úgy ébredt, hogy egész nap tevékenykedni szeretne, mindig a szabadba vágyott. Ilyenkor általában rőzsét gyűjtött az erdő széléről, gyümölcsöt szedett vagy lefestette a kerítését. Ma azonban úgy érezte, különös nap van, s olyat készült tenni, amit gyerekkora óta egyszer sem: bemenni az erdőbe.
Az erdőbe vezető út kacskaringós volt, sáros, agyagos, a lehullott levelek berendezkedtek már rajta. Elvégre az út volt az új otthonuk, ha a szülőfájukat el is kellett hagyniuk. Hisz (ki)repülnek a gyerekek, ki a madarak és ki a levelek is. Valahogy mind (ki)repülünk legalább egyszer…
Bandukolt hát befelé az erdő felé Én. Nagy, súlyos léptei elsüppedtek a sárban. Már-már hallani lehetett, ahogy a föld felsír, valahányszor Én lépésre emelt lábát megérezte. Én kíváncsi volt, de félt is. Félt attól, ami az erdőben várhatja. Egyre közelebb ért, mígnem hopp, egy lágy ugrás, s máris benn volt a másvilágban. Egy pillanatig ámulva nézett szerte. Tényleg egy más világ várta odabenn, a fák között. A hangok csendes és színes világa volt ez. Érezhető volt, hogy az ember itt csak átutazóban van, olyan hely ez, ahol cipő nélkül, ugrándozva, s körbe-körbeforogva érdemes járni, hogy minden pillanatnyi ajándékot befogadhassunk.
Aztán Én észbe kapott. Szívta befelé az erdő, így hát elindult. Tekergő ösvényen lépdelt egyre bennebb és bennebb. Hallotta az erdő szívdobogását, kimérten és erőteljesen lüktetett, mintha csak azt visszhangozta volna: gyere, van itt hely neked is, tudom, hogy így dobogsz te is. Ént magával ragadták a ráhullott érzések. Meglátott egy nagy, öreg fenyőt, amelynek levelein átszűrődött a nap, mintha csak barátságban lenne a kint és a bent. Túlságosan összefonódott ebben a látványban az, ahogyan mindennapjait élte, s ahogyan az erdőbe belépte után érezte magát ahhoz, hogy elhaladjon mellette. Leült hát eléje, s behunyta szemét. Gyakran hallotta bölcs nagyapjától, hogy lehunyt szemmel képes az ember érzékelni a mesevilágot. Amikor behunyjuk a szemünk és aludni készülünk, kinyitunk egy kaput a lelkünkben, egy olyan kaput, ami napközben, ha nyitott szemmel járunk, nem tud kinyílni. De behunyt szemmel és alvás közben megnyílik a lelkünk, ilyenkor kis manók ugranak oda hozzánk, ráülnek a lelkünkre, s meghintik azt csillogó porral, amiben kacagás, szeretet és barátság van. Így sosem vagyunk egyedül, ha behunyjuk a szemünk, meglátogatnak a manóbarátok, s befestik a lelkünk – mondta mindig nagyapa esténként, mikor egészen a füle hegyéig betakargatta a kicsit ént. De szerette a ráncos homlokú, puha kezű, szürke szemű nagyapát! Rég nem jutott eszébe a manóbarátság, most azonban egyszerre átjárta őt a nagyapa-hang.
Hirtelen zuhogni kezdett az eső, érezte ahogy megázik a nagyapás emléke, érezte ahogy befolyik a víz a lelke kinyitott ajtaján. Látta magát, kicsi ént, ahogy apjával kézenfogva sétálnak az erdőben, ahogy leülnek a tisztás közepére, s várják, elszaladjon előttük egy mókus. Aztán a következő percben bújócskát játszanak, kicsi én pedig úgy elbújik, hogy az apja nem találja meg. Sötét lesz és hideg, mindenfelől mocorgás hallatszik, feléled az erdő, de az apja még mindig nincs sehol. Már virrad, mire megtalálják, s hiába szorítja magához az apja, hiába simogatja szüntelen fejét az anyja, úgy érzi, egy hideg kamrába szorult, ahonnan nem tud kiszabadulni. Képtelen volt lehunyni a szemét az éjjel, s így nem voltak vele a manók. Egyedül volt.
Aztán látja a már nagyobbacska ént, aki gesztenyeemberét szorongatja hátizsákok mellett állva, míg az apja bezárja házuk ajtaját, s elköltöznek onnan, örökre. Itt van egy későbbi én-kép is: színes ceruzát kap az iskolában egy vörös, göndör hajú kislánytól. Azt a szeplős orrot attól a perctől kezdve szerette. Most mintha fázna én, igen, libabőrös a keze és a nyaka is, pedig süt a nap odakinn, meleg van, az anyja is ruhát visel, vékony, nyári ruhát. Lecsukódik egy doboz fedele, egy nagy, fekete dobozé, ő pedig elengedi a manóbarátait, odaadja a nagyapának, neki nagyobb szüksége van rájuk, úgy hiszi, úgy reméli. És többet nem jönnek elő a manócskák, ha lecsukja a szemét. Hiányolja őket.
És van itt még valami. Zötykölődő vonat füstjébe kiált viszlátot a szüleinek, hátizsákjába pakolva viszi magával őket, viszi magával nagyapát, a manóhiányt, azt, ahogyan kamrába zárkózott az erdőben, mert egyedül volt. Benne van a táskájában színesceruza-lány szeplős orrocskája, a félelmei és reményei, amik a vonatozáshoz, az elköltözéshez kötődnek.
És megérkezett. Elállt az eső, felszáradt a víz a lelkéből is. Megérkezett Énhez, a városjelző táblák közti faházban lakó Én-hez. Összegyűjtötte a sok kicsi ént ahhoz, hogy itt lehessen, hogy Én lehessen. Megértette, miért félt az erdőtől, s azt is, miért volt most olyan jó ott lenni. Mozdulatlanul ült még sokáig. Közben valami furcsa neszre lett figyelmes. Messziről jövő, csengő kacagást hallott, ismerős, rég hallott volt. Igen, a nagyapa kacagását. És hopp, mintha egy manócsalád igyekezett volna a hang irányába. Az egyik Énre kacsintott, ti is láttátok?
A sepsiszentgyörgyi Tankó Andrea írta a legigazibb mesét felnőtt kategóriában a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán.
Az illusztráció Molnár Helén Timea alkotását ábrázolja
