A legények el is indulnak, de mielőtt kilépnek a kastély kapuján, anyjuk mindhármuknak öt hamuba sült pogácsával és egy üveg vizzel teli tarisznyát ad. Mennek, mendegélnek, hetedhét országon keresztül. Egyszercsak beérnek egy sötét, sűrű erdőbe. Odaérnek egy nagy, lombos fához, ahonnan három út vezet tovább. Letelepednek, eszegetnek-iszogatnak, közben törik a fejüket, merre menjenek tovább. Végül arra jutnak, hogy mindegyikük választ magának egy utat, és azon indul tovább.
El is indulnak a maguk útján. A legnagyobb fiú, ahogy megy, mendegél, betéved egy városba. Csupa fehér minden, nincsenek színek. Betéved egy szállodába és megkérdezi a portást:
– Ebben a városban miért nincsenek színek?
– Hajjaj, régen milyen szép volt ez a város, a szivárvány minden színében pompázott. Meg is tetszett ez egy gonosz varázslónak, aki színes virágokat akart a kertjébe, de sehogy sem sikerült neki varázsolni színpompás virágokat. Így hát gondolt egyet, eljött a mi gyönyörű városunkba és az összes színt elvitte innen, otthonában pedig suhintott egyet a varázspálcájával, és egyszerre minden színpompában tündökölt – mondta a portás.
A királyfi gondolta magában, elmegy ő a varázslóhoz, ott talán megtalálhatja a varázsvirágot, amit az apja kért tőlük. Meg is találja a varázslót, de sajnos nem járt szerencsével. Azt gondolja, ha már a varázsló sem tud a varázsvirágról, akkor lehet, hogy csak legenda és ő bizony nem keresi tovább, hazamegy otthonába.
A középső fiú útja során egy hegy lábához ér, ahol egy szegény emberrel találkozik, aki a birkáit legeltette. Kérdi tőle:
– Tudsz valamit egy bizonyos varázsvirágról, aminek ha egy szirmát is beleteszel a teádba és megiszod, örökké fiatal leszel?
– Nem tudok, de a nagybátyám a legokosabb ember a világon, kérdezd meg tőle, talán tud segíteni. Fent lakik a hegy tetején egy kunyhóban. Ez az út, itt mellettem, pontosan a kunyhóhoz vezet téged – válaszolta a szegény ember.
A királyfi megköszönte a segítséget és elindult az úton. Fel is ért a kunyhóhoz, előtte kint ül egy öregember. A királyfi megszólítja:
– Adjon Isten jó napot! A hegy lábánál találkoztam egy pásztorral, aki azt mondta, fent lakik a hegyen az ő nagybátyja, aki a világon a legokosabb ember. Őt keresem.
– Jó helyen jársz, én vagyok az – mondja az öreg.
– Egy bizonyos varázsvirágot keresek, melynek ereje megfiatalít. Tud segíteni, hogy hol találom?
– Nem tudok erről semmit, pedig a világon a legokosabb ember vagyok.
Így hát azt gondolja a legény, hogy ha már a világ legokosabb embere sem tudja, akkor talán nem is létezik az a virág, ő bizony hazaindul, nem keresi tovább.
Ez idő alatt a legkisebb fiú szerencsével járt. Betévedt egy kunyhócskába, ahol egy anyóka lakott. Illedelmesen köszönt, elmondta mi járatban van. Az anyóka hallott már a varázsvirágról, de őszerinte csak legenda, nem is tudja hol találhatná, így hát elküldte a déli boszorkányhoz, hátha tőle többet megtud.
Így hát a fiú elindult délnek. Több napon át ment, mendegélt, mire megtalálta a boszorkány házát. Bekopogott. Erre lám, csodák csodájára kinyílt az ajtó, de senkit nem látott. Ő viszont bátran belépett és hangosan köszönt:
– Adjon Isten jó napot!
A semmiből erre ott terem a boszorkány és kérdi:
– Mi járatban vagy, te legény?
– Én bizony a varázsvirágot keresem.
– Ah, a varázsvirágot keresed te is? Én tudom ám, hogy hol van. A forró, déli sivatagban, mely a házam mellől indul. Viszont vigyázz, eddig még senki sem találta meg, sőt senki vissza sem tért. Még én magam is kerestem, de sehol sem találtam. A visszatérésemet is csak a varázserőmnek köszönhetem.
– Én bizony elmegyek és megkeresem azt a virágot.
Azzal elköszönt és már indult is. Ment napokon keresztül, elfogyott a vize is már, és csak egyetlen egy hamuba sült pogácsája maradt. Melege is volt, már alig bírt menni, amikor csodák csodájára rátalált a varázsvirágra, ami egy kicsike tó közepén nőtt. Ivott, megtöltötte az üvegét, megette az utolsó pogácsáját, megpihent egy kicsit, majd újult erővel boldogan leszakította a virágot és vitte, vitte, egészen hazáig.
Mire hazaért a legkisebb királyfi, a bátyjai már otthon voltak, szomorúan. A király és a királyné is szomorúak voltak, bánták már, hogy elküldték a fiúkat, azt hitték, hogy legkisebb fiuk az útja során odaveszett. Volt is nagy öröm, amikor a legkisebb királyfi is hazatért, boldog mosollyal az arcán. Odasiettek hozzá, megölelték, megpuszilták.
A királyfi boldogan mutatta, hogy megszerezte a varázsvirágot. Volt is még nagyobb öröm, a király rögtön megfőzette a teát, beletette az egyik szirmát, megitta a teát és lám, csodák csodájára tényleg megfiatalodott és most már örökké az is fog maradni.
A virág maradék szirmaiból pedig teát főzetett az egész családjának, megitták és boldogan élnek míg világ a világ.
A 9 éves magyarkanizsai Sörös Nikoletta írta a legvarázslatosabb mesét a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán (A SZERZŐ RAJZA)
