Ismerte ő az ég lakóit, a fenyvesek állatait, a barlangok álomszuszék medvéit. Jó barát volt ő mindenkivel.
Egyszer egy szép nyári napon, amint éppen a hangyák szorgos munkáját figyelte, Madár repült a vállára. Péterke és Madár jó barátok voltak a tél óta, mert a télen, amikor Cirmos leverte Madár fészkét, Péterke segítette ki a bajból.
– Hahó, Madár, mi hír jár?
– Csip, csip, Péterke, nagy hír járja! Beteg Kornélia, tudod, a király lánya… Látnád, hogy tekereg az orvosok sora! De mi haszna a sok orvosságnak, okát senki nem tudja bajának.
– Talán a feje fáj vagy a háta szúrja, vagy a szívét bánat nyomja?
– Nem tudom, nem láttam, pedig sokszor csipegetek a királyi udvarban. A sok nagytudós orvos után kész lakoma a király udvara. Gyere velem, megmutatom!
Azzal elindultak együtt a király udvarába. Nem esett messze Péterke falujától, épp az erdő túlsó részén volt. Amint az erdő szélére értek, Róka-Móka jött velük szembe, Péterke régi barátja. Jó barátok voltak már az ősz óta, mikor Péterke egy rozsdás csapdából szabadította ki Róka-Móka lábát.
– Hahó, Róka-Móka!Nagyot nőttél tél óta. Gyere velünk te is a kiráy udvarába!
– Újabb kalandra hívtok? Hát én veletek tartok!
Hárman mentek tovább, az erdőn át, mikor recsegést-ropogást hallottak a málnásból:
– Péter fiam, merre jársz? Csaknem megint szólni jössz, hogy itt a vadász? Hajajaj, én már itt sem vagyok, minden málnát itthagyok!!!!
– Dehogy, Medve, megyünk a király városába. Beteg a király lánya, megyünk látogatóba.Viszünk neki madárdalt, rókahuncutságot és medvenyalánkságot, ha te is velünk jössz.
– Persze, induljunk mielőtt leszáll az este!
Most már négyen mentek tovább, ki is értek az erdőből, hamarosan el is érték a király városát, be is mentek egyenesen a kiráy palotájába. A sok orvostól csak a palota tornya látszott ki. Hamarosan jelentették a királynak, hogy látogatói érkeztek Kornéliának. Meglepetésében a király azt sem tudta, merre legyen, mikor Péterke az állatokkal belépett az ajtón. De nem úgy Kornélia, aki kíváncsian ült fel az ágyában a szokatlan madárdal hallatára. Aztán nagyot kacagott, ahogyan Róka-Móka bukfencezett előre meg hátra, majd végül elvette a kosár málnát Medvétől és átnyújtotta a királylánynak.
– Hát ti mi járatban vagytok errefelé? – kérdezte ámúlva a király?
– Felséges királyom, mi nem vagyunk orvosok, csak jöttünk meglátogatni Kornéliát, mert hallottuk hírét. S szívesen sétálnánk vele a kertben, ha betegsége engedi.
Mi tagadás, a király furcsállta a szokatlan látogatást, de látván lánya jobb kedvét, engedett a kérésnek.
Amint kiértek a királyi udvarba, Madár szárnyaira kapta Kornéliát, és felrepült vele a magas égbe. Megmutatta neki az első napsugarat, a szivárvány gyönyörű fényét, a szellő illatát, a pompás naplementét, a kéklő eget és a bársonyos éjszakát, azzal visszarepültek barátaikhoz. Róka-Móka a mezőre vitte, belestek az odúkba, a rókalyukba, megnézték a hangyákat, a tücsköket, mindenféle bogarakat, majd megtanították Kornéliát bukfencezni, fürgén szaladni, fűben heverni. Most Medve következett, aki hátára vette és hosszú sétát tett vele az erdőben. A barlangba érve megmutatta a cseppköveket, a fénylő vízcseppeket és a forrásokat. Majd selymes puha mohára ültek mind az ötön, s vidám kacagtak a lemenő Napba. Nyoma sem volt már semmi betegségnek, csak Kornélia szomorúsága lopakodott elő a zárt királyi udvar gondolatatára, ahová ismét vissza kellett térnie.
De kár, hogy minden nap nem lehetek veletek, mondta szomorúan Kornélia, amikor visszaértek a király udvarába. A kastélyban minden olyan egyforma, még a napot sem láthatom! Gyertek el máskor is, és látogassatok meg, kérte őket Kornélia, akkor újból kijöhetek ebbe a csodálatos világba!
Péterke és barátai illedelmesen elköszöntek Kornéliától, nem egészen értették a királylány szavait, hiszen ők minden nap együtt voltak a természetben, de sajnálták, hogy el kellett válniuk tőle, mivel nagyon jól mulattak azon a napon.
Amint hazaért, Kornélia kérlelni kezdte édesapját:
– Édesapám, többé egyetlen orvosra nincs szükségük, csupán Péterke, Madár, Róka-Móka és Medve barátságára!
Persze, hogy belegyezett a király, hogyne egyezett volna, azonnal hívatta az udvarába a hazafelé tartó csapatot, és lelkére kötötte Péterkének, hogy máskor is jöjjenek el mókázni a királylányhoz, aki megtanulta, hogy a természetnél csodálatosabb palota nincs ezen a kerek világon.
A 8 éves, gyímesközéploki Hadnagy Iringó írta a legválasztékosabb mesét a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán (A SZERZŐ RAJZA)
