– Ugyan minek, te kotnyeles? – intette le az öreg katicabogár. – Hiszen ennél szebb és jobb helyet úgysem találsz sehol.
Egy gyönyörű reggel a piros rózsabokron üldögélt a kis katica. Kisütött a nap, a virágok szirmaikat bontogatták, illatoztak, pompáztak. Nyílt a kertajtó, és megjelent Évike, kezében egy kertészollóval. Egymásután vágta le a szebbnél szebb rózsákat óvatosan, hogy a tüskék meg ne szúrják az ujját. Nyisszz, lenyisszantotta azt a piros rózsát is, amelynek a levelén a kíváncsi katica üldögélt.
Bevitte a csokrot a házba és egy kék vázába tette, amit az íróasztalára állított. Olvasás közben, ha felpillantott, gyönyörködött a virágokban, s napjában többször adott nekik friss vizet. Ám alig múlt el néhány nap, a rózsák elhervadtak, és szirmaik lehullottak.
– Milyen kár értük! – sajnálkozott Évike. Összeszedte a szirmokat, és fogta a vázát, hogy kiürítse. A katicabogár lepottyant az íróasztalra. Mivel a hátára esett, nem ütötte meg magát, hanem ügyesen megfordult, és elindult.
– Most legalább szétnézek a nagyvilágban – gondolta magában.
Ment, mendegélt az asztal tetején, de olyan hideg, rideg volt körülötte minden. Az egyik oldalon Évike könyvei és füzetei tornyosultak. Ezeket óvatosan kikerülte. Kemény, hosszú valamire kapaszkodott fel, ami nem volt más, mint egy tollszár. Szinte végtelennek tűnő utat tett meg rajta, s mikor a végére ért, megtorpant. Katica rémülten hátat fordított, és amilyen gyorsan csak bírta a lába, felmászott az ablakpárkányra. Melegen sütött be a fényes Nap, katica régi, kedves ismerőse.
– Üdvözöllek, kedves Napocska! – köszöntötte boldogan, és sietett volna feléje, de fejét belekoppintotta az ablaküvegbe. Évike visszajött, letette az üres vázát, az ablakhoz lépett, és észrevette a katicabogarat.
– Hát te hogy kerültél ide? – kérdezte. Kitárta az ablakot, a katicabogarat óvatosan az ujja begyére ültette.
– Repülj, repülj, kis katica! – biztatta. A kis katicabogár széttárta szárnyait, s boldogan szállt vissza a kertbe. Nem vágyott soha többé a nagyvilágba.
Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége!
A 9 éves, uzoni Gyurka Adrienn írta a legkalandosabb mesét a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán (a borítókép illusztráció)
