„Mert a színház, az egy más világ...”

- Kalotaszeg „fővárosában”, Bánffyhunyadon születtél...

- Igen, de tényleg csak születtem, mert másnap már Zilahon voltam és ott is nőttem fel. Az Ady Endre Gimnázium diákja voltam, onnan kerültem fel Kolozsvárra, a Színművészeti Egyetemre, ahol Hatházi András és Szilágyi Palkó Csaba voltak az osztályvezető tanáraim. 

- Ahogy Bánffyhunyadon, úgy Zilahon sincs színház.

- Így igaz, de a nagyváradi és a szatmárnémeti társulatok menetrendszerűen felléptek nálunk, így bőségesen voltak színházi élményeim gyermek- és ifjúkoromban. A kolozsvári társulat nem járt ki hozzánk Szilágy megyébe, ezért olykor mi utaztunk fel Kolozsvárra, hogy megnézzünk egy-egy előadást. Ám nem mondhatom, hogy valamelyik rendhagyó színházi produkció hatására érlelődött meg bennem az a döntés, hogy színész legyek. Inkább talán a cserkészetnek köszönhetem: ebben az összetartó közösségben éreztem először azt, hogy figyelnek rám, ha  szavalok, vagy énekelek, esetleg bohóckodom a tábortűz mellett. Ott jöttem rá, hogy én kifejezetten társas lény vagyok és örülök, ha tudok adni magamból valamit a nézőim, hallgatóim, barátaim, embertársaim számára. Színjátszócsoport akkor nem működött az iskolánkban, de a cserkész csapaton belüli sikereimtől felbátorodva, számos szavalóversenyen vettem részt. Talán édesapám szájából hangzott el először az, hogy esetleg meg kellene próbálnom a felvételit a színire. 

- A színházon belül, elsősorban a tánc- és mozgásszínházra specializálódtál. 

- Az egyetemen Jakab Melinda volt a tánctanárnőnk, aki akkor végezte a koreográfia szakot a konzervatóriumban és meggyőzött engem és néhány évfolyamtársamat, hogy lépjünk fel a vizsgaelőadásaiban. Ez volt az első kontaktusom a színpadi tánccal. Ezt követte az Uray Péter rendező-koreográfussal való találkozásom, akivel több előadásban dolgozhattam együtt.

- Mozgásszínház, vagy táncszínház az, amit te képviselsz? 

- Nehezen tudom elhelyezni és elkötelezni magam ezen a paletán. Engem elsősorban a színpadi mozgás érdekel, vagyis ha döntenem kell e két opció között, akkor mozgásszínház. A színpadi mozgás nem kimondottan és feltétlenül a táncról szól, de persze az is benne van. Én leginkább az improvizatív táncokat kedvelem, mert ott a fantázia tág teret nyer. Ebben a stílusban tudom leginkább kifejezni önmagamat. Ezért köteleztem el magam a kontakt improvizáció mellett, amely, amint az elnevezése is mutatja, a színpadi kapcsolatteremtésen és a rögtönzésen alapul. Amerikából származik ez a stílus, Steve Paxton dolgozta ki az érintés fizikai érzékelésén alapuló szabad tánc módszerét az 1970-es években. Az improvizáció szabadsága azonban megkövetel egy nagyon megalapozott technikai tánctudást, amellyel minden váratlan helyzetet meg kell tudjunk oldani a színpadon. Nagyon fontos a partnerekre  való odafigyelés és az egymásrahangolódás. A teljes jelenlétünkre szükségünk van, mert az „itt” és „most” a színpadi jelenlét egyik alaptörvénye. 

- Mi a folyamata annak, amikor koreográfusként beállítasz egy ilyen kontakt improvizációs jelenetet? Meddig beszélhetünk rögtönzésről? Hiszen, valamiképpen rögziteni kell egy forgatókönyvét a táncnak és a mozgásnak, amely szervesen  beleépül az előadás koncepciójába majd. 

- Soha nem támaszkodom egy előre kitervelt, otthonról hozott koreográfiára, vagy mozgássorra. Az adott színpadi helyzetet és a színész karakterét, stílusát, valamint az adottságait veszem mindig kiindulópontnak. Koreográfusként, számomra nagyon fontos a színészi hátterem, mindaz a tapasztalat és empatikus kézség, amelyet a korábbi   szerepeimben megéltem már. Az improvizáció, a közös kísérlet addig folyik, amíg úgy nem érezzük, hogy elértük a legideálisabb kifejezési mozgásformát, amelyet aztán megőrzünk és beleszőjük az előadás egészébe. 

- Nem csak színészként és koreográfusként, de rendezőként és producerként is ismert vagy.

- A 2009-ben létesült kolozsvári független művészeti központban, az Ecsetgyárban kapott helyet a Groundfloor Group elnevezésű táncművészeti műhelyünk, amelyet a feleségemmel, Kingával (szerk: Kelemen Kinga teatrológus, dramaturg, színházi szakember) közösen hoztunk létre. Elsődleges célunk az volt, hogy megszervezhessünk és otthont adhassunk egy évente általunk megrendezett nemzetközi kontakt improvizációs mozgásszínház fesztiválnak. Hét éven át, hét alkalommal sikerült ezt megvalósítanunk. Ez a fajta fesztivál akkor még nagyon újdonságnak számított idehaza, mondhatni, mi voltunk e stílus itthoni úttörői. Ott, az Ecsetgyári stúdiónkban születtek az első általam rendezett kísérleti előadások. Mivel akkor már tanítottam az egyetemen, sikerült bevonnom a diákjaimat is ezekbe a projektekbe. Kiemelném a Parallel című előadásunkat, amellyel nagyon sokat turnéztunk és számos nemzetközi fesztiválra meghívtak vele. A szakma is felfigyelt erre a produkcióra: egy Uniter fesztiválon, két lány a csapatomból Debüt Díjban részesült az előadásban nyújtott alakításáért. 

- Ma is működik ez a független társulatotok? Azért kérdem, mert a marosvásárhelyi András Loránt Társulat, amely a tiétekhez kicsit hasonló struktúra volt, néhány nagyon is sikeres évad és számos elismert produkció után pár évvel ezelőtt, egyik napról a másikra megszünt létezni.

- Az Ecsetgyár bezárásával a mi felívelésünk is véget ért. Anyagilag és emberileg is kimerült a lendület. Az az igazság, hogy nagyon nehéz fenntartani egy ilyen független társulatot. Nagyon sok önerőt, időt, lelkesedést, önkéntes munkát és energiát igényel a működtetése. Nem beszélve a finanszírozásról, a pénzalapok előteremtéséről. Ez nem egy profitorientált kezdeményezés volt, hanem egy önképzési és kísérletezési lehetőség egy nagyszerű csapaton belül. A családom létszámának a fokozatos növekedése azonban lassan átírta számomra a prioritásokat. 

- Nemcsak résztvevője, de szervezője is voltál nagyon sok workshopnak.

- Igen, az említett fesztiválok keretén belül, az előadásokon kívül műhelygyakorlatokat is szerveztünk, mivel a kontakt improvizáció esetében a létrejött előadás, illetve az odáig elvezető út végigjárása egyformán fontos. Jó az, ha elméleti sikon is felkészültek vagyunk, de a tánc, a színpadi mozgás esetében, a fizikális jelenlét, akárcsak a sportban, itt is a legfontosabb tényező. Nagyon sok mindent tanultunk egymástól és ez a tanulási folyamat számomra a legkézenfekvőbb (ön)képzési forma. A viszonylag rövid időtartam ellenére, ezek a képzések roppant intenzívek tudnak lenni és ami fontos: nincs megfeleléskényszer, terhelés, nyomás a résztvevőkön. A kellemesnek a hasznossal való szerencsés egymásratalálása ez. 

- Egy szó erejéig említetted, hogy oktatsz az egyetemen is.

- Lassan már húsz éve tanítok színpadi mozgást a Babeș – Bolyai Tudományegyetemen és ezzel párhuzamosan, három éve a Sapientia Tudományegyetem Táncművészet Szakán is óraadó tanár vagyok. A kolozsvári társulaton belüli színészi tevékenységem mellett ezek másodállásos tevékenységek ugyan, de nagyon szeretem, és nagyon foglalkoztat az, amit ott csinálok. Nagyon érdekes figyelemmel kísérni a fiatal színésznemzedékek generációs változásait. A mai fiatalok sokkal önállóbbak és céltudatosabbak, mint mi voltunk annak idején és számottevően nagyobb ismeretanyaggal és tudással rendelkeznek a világról. Valahogy, nagyon tudják, hogy mit is akarnak az élettől és ugyanakkor, gyors és határozott változásokra, váltásokra is képesek. Persze, a lehetőségeik is sokkal nagyobbak és széleskörűbbek, mint azok voltak a mi időnkben. A mester és tanítvány közötti hierarchikus viszony, amelyben mi szocializálódtunk, már egyre kevésbé állja meg a helyét, inkább azt mondhatnám, hogy kölcsönösen tanulunk egymástól. Ami nem változott: az a mély elhivatottság érzése a szakma, a színházművészet iránt, amit mondhatni minden diákomnál tapasztalok. 

- Az antikvitásban, Szamoszatai Lukianosz, a Beszélgetés a táncról című traktátus szerzője és Démétriosz, a cinikus filozófus azon vitatkoztak, hogy beszélhetünk-e zene nélküli táncról? Lukianosz szerint igen, mert a tánc önálló, külön művészet, míg az utóbbi úgy vélte, hogy zene nélkül a tánc olyan, mintha a színész-táncos az őrültek mozgását utánozná csupán. Te, melyiküknek adnál igazat? És mennyire léphet fel „őrület”, eksztázis, megváltozott tudatállapot a tánc során? Gondolok itt például a sámánok, vagy a keringő dervisek táncára. 

- A kontakt improvizáció nem igényel zenei kíséretet és aláfestést, bár olykor felhasználnak improvizált, élőzenés effektusokat. A zene, akusztikus jellegénél fogva más irányba tereli a vizuális figyelmet és óhatatlanul egy másfajta ráhangolódást igényel, ami megnyirbálja és kondicionálja a táncos előadói szabadságát és függetlenségét. Ezért nincs szükség itt szövegre, meg szavakra sem. Ez egy olyan fajta metakomunikáció, ahol a test „beszél”, a mozdulatok és a gesztusok szintjén fejezve ki az érzelmeket és a gondolatokat. A tánc általi eksztázisról pedig az a véleményem, hogy mindenfajta tánc egy módosult jelenlétet kíván meg. Mindig történnie kell egy átváltozásnak, akárcsak a színház esetében. Mert a színház, az egy más világ. Én azt hiszem, tulajdonképpen azért lettem színész, mert nagyon otthonosan és biztonságban érzem magam ebben a „más világban”. Amikor belépek a színházba, mindig úgy érzem, hogy hazaérkeztem. Ezt a fajta biztonságérzetet a színházon kívül, csak otthon, a családom körében tudom megélni és érzékelni. Ezek az én igazi létezési közegeim, ahol igazán önmagam lehetek.

Fotók: KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ/Bíró István

Borítókép: Rohonyi D. Iván