A fesztivál nyitónapján, július 31-én sikeresen lecsúsztunk az első koncertről. Az esti Magyar Banda volt a biztos igazodási pontunk, előtte azonban a dél-amerikai életérzést kínáló banda szerelt fel a Csűrszínpadra. Én, eminens tanuló módjára, felkészültem, a legtöbb line-up-ban szereplő előadó munkásságába belehallgattam, így naivan azt hittem, tudom, mire számítsak. Elárulom, kedves olvasók, tévedtem. Ugyanis, ez volt az első alkalom, hogy latin zenét hallottam élőben, hozzáértők előadásában. Mondanom sem kell, ez egy más világ. Már a hangszerek sora is táncmaratont ígért, hiszen milyen másik végkifejletre számíthat az egyszeri mérázó, ha tangóharmonikát, kongát és harsonát lát a színpadon?
A koncert kezdetén nem tolongott a közönség, azonban Tabeira Iván frontember közvetlensége és energiája gyorsan magával ragadta azt is, aki nem kifejezetten a Los Orangutanes miatt érkezett. A latinos dallamok hallatán kíváncsibbnál kíváncsibb emberek közeledtek a színpadhoz, s bár már naplemente felé járt az idő, mintha az ember érezte volna a perzselő dél-amerikai napot, a kellemes tengeri szellőt és a kubai szivar jellegzetes illatát. Ahogy a táncolók ráharaptak a kolumbiai cumbiára, felvették az ütemet, és hagyták magukat vezetni, egyszeriben lerövidült a hatalmas távolság Dél-Amerika és Kelet-Közép-Európa között.
A Los Orangutanes a cumbiára „szakosodott”. A zenei stílus gyökerei Kolumbiában keresendők, de felfedezhetőek benne afrikai, őslakos amerikai és európai jegyek is. Mint minden becsületes latin-amerikai zenéhez, a cumbiához is járnak tánclépések. A közönségben akadtak szép számmal, akik már természetesen tették jobb lábukat a bal mellé a közben dukáló kar- és csípőmozgások kíséretében. Aki nem volt ennyire jártas a fülledt latin táncok világában, az sem maradt egyedül: a zenekar frontembere maga is végigmozogta a koncertet, néha pedig instrukciókat is adott az eksztatikus közönségnek, mit is kell tenni, ha latin zenészek a tangóharmonikába csapnak, s felcsendül a cumbia. Az azonos hullámhosszon rezgő közönség könnyen vette az akadályt és az utasításokat. Tabeira Iván, a közönséget látva széles mosolyra fakadt, és még intenzívebb táncba kezdett. Az élmény másik kiemelkedő motívuma a hála volt. Nyilván, koncerteken az előadó megköszöni a közönségnek a részvételt, a figyelmet és a mulatást, ebben az esetben azonban nem csak a hallgatóság kapta meg a szokásos köszönetet.
Egy váratlan fordulat hozta el a koncert zenitjét: Tabeira Iván két szám között meglepetésszerűen így szólt: „Köszönjük meg a Napnak is: szerusz, he’!”.
Az együttes 12 dalból álló lemeze, a Lo Mejor de la Cumbia (A cumbia legjava) a műfaj különböző rétegeibe vezeti be a hallgatót. Van itt Cumbia de Monte (Hegyi cumbia), amelyben hangsúlyosabbak az ütős hangszerek, és mélyebb regiszterben szólal meg. Került a lemezre Cumbia Marinera (Tengeri cumbia), ez magasabb lágéban szólal meg, lágyabb a dallama, és a harsona emelkedik ki a hangszerek közül. A Danza Negra, vagyis a Fekete tánc lassúbb, szenvedélyesebb, s a cumbia tánc történetét meséli el. Az album darabjai, annak ellenére, hogy egyetlen műfajt járnak körül, változatosak, és több oldalról közelítik meg azt. Ezt a változatosságot és műfajon belüli sokszínűséget tapasztalhatta meg az, aki részt vett a banda koncertjén Mérában.
Ahogy az várható volt, a Los Orangutanes tüzes visszatapsot kapott, az emberek nem bírtak betelni az élménnyel. A banda készségesen teljesítette az eksztatikus tömeg kérését, és átcumbiáztak velük a naplementébe. Miután kifújtuk magunkat, s lehűsítettük a másfél órás tánc hevét, levontuk az egyértelmű következtetést: dél-amerikai zenét élőben hallgatni kihagyhatatlan, és semmihez sem fogható.
