Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.
A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.
A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)
Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.
