Történt ugyanis, hogy idős, vidéken egyedül élő családtagunk megkért: szeretne visszatérni a fenti nagyvállalathoz, mivel nem elégedett a néhány éve választott szolgáltatóval. Nosza, írtam is egy elektronikus levelet a vállalatnak, amelyben kértem, tájékoztassanak a teendőkről. Vártam egy-két napot, sőt hetet, ám válasz nem érkezett. Még annyi se, hogy „tisztelt ügyfél, kérését iktattuk, majd május negyvenben válaszolunk”. Telt-múlt az idő, és mivel válasz továbbra sem érkezett, előjegyeztem magam online ugyanazon vállalat Monostor negyedi kirendeltségéhez, arra gondolva, hátha ott nem lesz akkora sor. A jelzett napon és órában meg is jelentem. Láttam, hogy alig három ember van előttem. Gondoltam: miért hivatkozzam az online előjegyzésre, három embert kivárni nem tarthat olyan sokáig. Pont egy órát várakoztam, amíg bejutottam. A velem foglalkozó tisztviselő a csigának is dicséretére váló sebességgel intézkedett, majd tájékoztatott, milyen iratokat kell benyújtanom az idős rokon kérelmének megoldása végett.
Miután minden iratot beszereztem, újabb online előjegyzés következett, az időpont ezúttal június elsejére szólt, ami néhány éve munkaszüneti nap. Csodálkoztam, hogy a teljhatalmú számítógépes rendszer miért jegyez elő munkaszüneti napra, de reménykedtem, nem tévedés, a cég nyitva tart. Hiába az optimizmus, amint az különben várható volt, június elsején zárt ajtók fogadtak. Újabb online előjegyzés. Amikor harmadszorra is megjelentem a hivatalban, legalább tíz ember állt előttem a sorban. Hiába mondogattam, hogy online előjegyzésem van, három marcona tekintetű férfi elállta az utamat, és kijelentette: előttük ugyan be nem megyek. Így is történt: ők bementek, én kint maradtam, és vártam. Teltek a tízpercek, a negyedórák, aztán én is sorra kerültem. Ugyanahhoz a hivatalnokhoz, mint először. Megint csigatempóban végezte teendőit, én pedig csak nyugtatgattam magam: mindjárt sikerül elintézni, kis türelem, kis nyugalom. Azért megkérdeztem a tisztviselőtől: minek van az online előjegyzés, ha nem lehet azt betartani? Az eddig nyugodtan, sőt unottan, elcsigázottan dolgozó tisztviselőt mintha a vipera marta volna meg, úgy sziszegte: miért nem jött be, ha volt előjegyzése? Nem akartam tovább húzni az időt, no meg sajnáltam a kint várakozó sorstársaimat is, ezért megköszöntem az ügyintézést, és kihátráltam a helyiségből.
A sorban az emberek kedélyesen beszélgettek, mindenki megosztotta gondját-baját. Így jutott tudomásomra az az eset is, amikor valakinek azért kellett sorban állnia, mert ez a vállalat egy évvel ezelőtt nem bontotta fel a szerződést, így az új cég nem tudott egy éven át számlázni. Most személyesen kellett befáradnia és felkérnie a vállalatot a lezárásra. Mások azért panaszkodtak: hónapok óta nem kaptak számlát, ám felszólítást igen, hogy egyenlítsék ki a számlájukat, különben „levágják” a villanyt.
Megtudtam: a vállalat néhány éve jelentős mértékben csökkentette alkalmazottainak számát, és akiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy ennél a világcégnél maradtak, túl vannak terhelve, alig győzik a munkát.
Azért megrökönyödtem, hogy a 21. században, ahol szinte minden ügyet online lehet (és jó) intézni, ilyen állapotok uralkodnak. Szánakozva gondolok azokra, akik továbbra is ki vannak téve a cégek packázásainak. Sajnos, nem tudok biztatót mondani számukra. Mikor lesz az, hogy besétálsz a közművesítési vállalathoz, ott gyorsan és udvariasan intézkedik a tisztviselő, az ügyfél pedig elégedetten és örömmel távozik? Május negyvenben…
