... A modern vadászó-gyűjtögető közösségek ma is egyetemlegesen többnyelvűek. Számos törzs esetében tilalmasnak számít, hogy a fiatalok saját törzsükből vagy klánjukból házasodjanak, következésként minden gyerek apjának és anyjának más-más nyelvet kell beszélnie. Az ausztráliai őslakosok körében, melyek 130 különböző nyelvet beszélnek, a többnyelvűség ekként szerves része a társadalmi tájnak. Miközben sétálva társalogsz valakivel, átléphetsz egy kis patakon és kísérőd egyszerre más nyelven fog megszólalni, lévén, hogy az emberek ott már az adott földdarab nyelvét beszélik. Ez azonban a világ más tájain sem kifejezetten ritkaság. Gondoljunk például Belgiumra: Liège-ben például vonatra ülsz és a hangosbemondó elsőként franciául fog megszólalni. Aztán átutazol Louvain-en, ahol a bemondónő már hollandul beszél, hogy aztán Bruxelles-ben visszatérjen a franciához.
A többnyelvűség mélyebb hatással van az agyra és az öntudatra, mint ahogyan azt eddig sejthettük. Ha angolul kérdezed meg, hogy melyek a kedvenc ételeim, Londonba képzelem magam, hogy az ottani fogások közül válogassak. De ha a kérdés franciául hangzik el, immár Párizsban fogom érezni magam, s az ízlésem is megváltozik. Azaz ugyanarra a jellegzetesen személyes kérdésre az éppen használt nyelv függvényében nagyon is eltérő válsz születik. Az a tény, hogy minden nyelvvel, melyet beszélsz, bizonyos mértékig eltérő személyiséget is öltesz magadra, sőt új személyiséged birtokában másként is cselekszel, a személyiség mélyrétegeibe világíthat.
Egy kísérlet keretében angolul és németül beszélő kísérleti alanyoknak járkáló emberek képét mutatták, például egy nőét, aki a személygépkocsija felé haladt. Az angolul beszélők figyelmüket magára a cselekedetre összpontosították és a történést »egy nő, aki megy« mondattal írták le. A németek ezzel szemben, akikre egyfajta holisztikus (azaz teljességre fogékony) látásmód jellemző, következetesen egy nőről beszéltek, »aki a gépkocsija felé igyekszik.« A jelenség nagyrészben a német nyelv grammatikai sajátosságaiban gyökerezik. Az angol nyelvben létezik az -ing igevégződés, mely az igét jelen idejű melléknévi igenévvé változtatja, s a folyamatos cselekvés kifejezésére szolgál. Ez a tény valószínűtlenné teszi, hogy az angol beszélő valamely határozott szándékot tulajdonítson a befejezetlen, tehát a végcél tekintetében többféleképpen is értelmezhető cselekvésnek. Az angolul és németül is anyanyelvi szinten besző kísérleti alanyok esetében ugyanannak a képnek az értelmezése attól vált függővé, hogy melyik országban kérdezték őket. Ha Németországban, a célra összpontosítottak, ha Angliában, a cselekvésre, teljesen függetlenül attól, hogy éppen melyik nyelvet használták. Mindez világosan jelezte, hogy milyen mélyen összefonódik egymással az egyes ember gondolkodásmódjában a nyelv és a kultúra.”
Az idézet Gaia Vince: Focul, limbajul, frumusețea, timpul (Tűz, nyelv, szépség, idő) című, románul a Humanitas kiadónál megjelent, korábban Royal Society Science Book Prize díjjal kitüntetett – eredetileg angol nyelvű – könyvéből származik.
Hasonló példákat azonban a magyar és a román nyelvet összehasonlítva is hosszasan sorolhatnánk. Az egyik legjellegzetesebb, mindenki által ismert példa az időmeghatározás. Mi, magyarok az elvontabb kategóriáktól (az egésztől) haladunk a konkrétabbak (a rész) felé. Azaz: miránk hasonló holizmus jellemző, mint a németekre. A románok számára e szöveg megírásának pillanatában az időpont 8 noiembrie 2022 gyanánt jelenik meg, számunkra pedig 2022. november 8-a. Egészen pontosan, románul: ora opt și jumătate, magyarul fél kilenc. Azaz a románok az éppen meghaladott órához, mi az éppen következőhöz viszonyítunk.
Mentalitásaink tehát lényegi vonatkozásokban különböznek egymástól. A tudat, hogy lehet másként is gondolkodni, mint ahogyan az számomra „természetes”, felszabadító hatású. A két vagy több nyelven gondolkodó emberek saját nyelvükön is sokkal pontosabban érzékelik a nyelvi árnyalatokat, a mentalitásbeli különbségeket. Így aztán gondolkodásuk sokkal rugalmasabb, világképük tagoltabb, nyíltabb, demokratikusabb, mint egynyelvű társaiké. S ők maguk is toleránsabbak és intelligensebbek.
Ezt a tételt számos, Svájcban végzett kísérlet is számtalanszor igazolta már. (Erdélyben kísérlet sem történt rá…)
Hogy miért fárasztom efféle gondolatokkal az olvasót? Egyszerű. Erdély valamikor a többnyelvűség igazi paradicsoma volt. Évszázadokon át ontotta is magából az intelligenciát. Az egynyelvű magyar és román kulturális közösségekbe, azaz Magyarországra és a Romániába egyaránt. (Még Németországnak is jutott belőle…) Csak néhány példa: George Coșbuc, Ioan Slavici, Octavian Goga, Liviu Rebreanu vagy Ady Endre, Arany János, Kölcsey Ferenc, Bolyai János, Kemény Zsigmond, Bartók Béla, hogy csak a régebbieket említsem…
Egy székelyföldi románt manapság már íratlan szabály kötelezi arra, hogy (bár szinte spontán módon megtanul) meg ne szólaljon magyarul, ahogyan a magyarok egy része is vonakodik a ráerőltetett román beszédtől, bár az számára ma már könnyűszerrel hozzáférhető, sőt, „fejvesztés terhe mellett” kötelező.
Kolozsváron, főként a kórházakban mind gyakrabban vagyok tanúja annak, hogy a magyarul még tudó magyarok, ha a magyar páciens mellett egy román is felbukkan, akár a mondat közepén is riadtan románra váltanak át. Ma már nem is kell rászólni a magyarokra, hogy beszéljenek az „állam nyelvén”. Megy az magától. Mintha a magyar nyelv legalábbis Erdély bizonyos tájain ne lenne még mindig az állam nyelve, amennyiben azt az állam románokkal elvben egyenrangú polgárai beszélik.
A fentieket csak azért mondtam el, mert lám már románul is hozzáférhető egy csodálatos könyv, melynek szerzője a többnyelvűség himnuszát zengi. Ahelyett azonban, hogy politikusaink elolvasnák (bár meglehetősen kérdéses, hogy a legtöbben olvasnak-e bármit egyáltalán), inkább szótlanul tűrik, hogy a magyar anyanyelvű román sportminisztert, mert magyar honfitársaival magyarul is társalog, napokon át meghurcolják. (Az „is” nem véletlenül került az előbbi mondatba, hiszen Novák Károly Eduard a magyaroknak is mindent elmond románul, hibátlan románsággal. Románok közt nyilván kizárólag románul társalog.) Hogy a románul bizonytalanul beszélő magyarokat kórházaink zömében – magyarul még bizonytalanul sem tudó – pszichológusok kénytelenek „gyógyítani”, a Vince-könyv ismeretében szintén megérne egy misét....
Ha könyvet a románok is elfogulatlanul végiggondolnák, rá kellene ébredniük, milyen szakmai előnyöktől, intellektuális képességektől, mentalitásbéli pozitívumoktól fosztják meg magukat azzal, hogy – a világ egyik legősibb és leggazdagabb nyelvét, a magyart a lovak nyelvének nyilvánítva (az ebeké, a német sajnos már eltűnt) – megpróbálják a közvetlen környezetükben elhallgattatni. Nehogy ingyen és bérmentve egy másik nyelv is kisgyerekkortól rájuk ragadhasson.
A hírhedt szókapcsolat (a lovak nyelve) az egykori kolozsvári főpolgármester, a gátlástalanul soviniszta Gheorghe Funar szájából hangzott el egy választási tévéműsorban, amikor a magyar jelölt magyarul szólította meg magyar választóit. Hogy mi lett volna, ha a fülbemászó zeneiségű románt mi nyilvánítottuk volna a birkák nyelvének? A kérdés is nevetséges. Efféle spontánul még egyetlen épeszű magyarnak sem fordulna meg a fejében. Különben is, minket ki mentene fel a sovinizmus vádja alól? (Ahogyan azt Funárral a román Legfelsőbb Bíróság tette, annak az indoklásnak helyt adva, hogy a lovak igen kedves állatok.) Pedig a bárányka nem kevésbé kedves állat, mint a ló, ugyebár… (Lásd a világ balladakincsének egyik gyöngyszemét, a Miorițát, csodálatos magyar fordításban a Báránykát!)
A kölcsönös kétnyelvűség előnyeire az előtt kellene ráébredni, amíg még van rá lehetőség. Mert az iskolában tanult angol már nem ugyanaz. Nem úgy épül be a személyiségbe, mint a szomszéd – élő beszédben és gyerekkortól ösztönösen elsajátított – nyelve.
Azzal a sokakban derengő álommal, hogy belátható időn belül mindenki csak románul fog beszélni a hazában, senki nem nyerhet semmit, de azzal, hogy magyarul maholnap senki, a románok is sokat veszítenek.
A rettenetes az, hogy román honfitársaink többsége – még a könyvet kiadó Humanitas igazgatója – sem sejti, hogy mennyit.
Ha sejtené, filozófusként neki is lehetne kérdéshez némi hozzáfűzni valója…
