Vágytunk arra, hogy essen a hó, ami hirtelen, egyik napról a másikra meg is történt. Mire felébredtünk, nyakunkba szakadt a tél. Hó lepte el a várost, minden fehér lett, fák, bokrok, sövények, autók. A nagy havazást követően új lakók jelentek meg a tömbházak közti füves területeken: a hóemberek. Meg a hóasszonyok. A hagyományos hógörgetésből készült tökéletes gömbökből összeállítottak mellett megjelentek a tökéletlenek, az egyszerűbb módszerrel készültek, a kúp vagy az ovális alakúak. A gömbfejű, nagy pocakos, egyenes tartású hóemberünk a kiselejtezett, piros kopott fazék helyett kötött sapkát visel. A kúptestű, műanyag virágcserepet viselő hónéni seprű helyett piros szemétlapátot tartana a kezében, ha lenne karja. Mivel nincs kezük-karjuk, így kesztyűt sem viselnek. Nem csak testük, de érzékszerveik is megváltoztak az idők során: murok orr helyett pálca, széndarab szemek és gombok helyett inkább diók, kavicsok, szájuk egyenes botocska. Ritka a mosolygós szájú és répaorrú. De mit ér a hóember, ha nincs szeme, szája, orra? Nem látja az arra járót, akik megcsodálja őt, nem érzi a hó ízét, és annak fagyos illatát… Csak áll mozdulatlanul és vár. Kutyát, gyermeket, varjat. És vár az elmúlásig.
