„Kuss legyen, ne akarj átverni!” Azóta nincs zene, nincs duma, csak a körülöttem levő világ csendje vagy zaja és a saját légzésem üteme. Arra figyelek. Még egyik sem akart átverni.
Egyik ismerősöm szerint vannak futó bolondok és ülő bolondok. Lassan két éve én ülő bolondból futó bolond lettem. Csendben, különösebb hírelés nélkül. Nem tudom megmondani, miért. Eleinte csak azt éreztem, erőt kell gyűjtenem valamihez, el kell érnem valahova, el kell futnom valami elől. És amikor már tudni véltem, mi elől futok, akkor futócipő és tüdőbe vágó levegő kellett ahhoz, hogy lélegezni tudjak.
Így lett lassan egy új világom, amelyben vannak ugyan szabályok, edzéstervek, vállalások és persze kudarcok is, de a játékszabályokat én igazítom, és nagyon vigyázok arra, hogy átverés ne legyen benne. Voltak emberek, akik biztattak, elláttak tanácsokkal, ötletekkel. Hálás vagyok nekik. Különösen hálás Blanka lányomnak, aki az első, hamar kifulladós kilométereken játékos kölyökkutyaként loholt mellettem, hogy ne adjam fel, és egy év múlva az anyák napi ünnepélyen azt mondta „Én büszke vagyok az anyukámra, mert már 7 kilométert fut.” A díszterem persze nevetett, én pedig meghatódtam.
Az elmúlt másfél évben szaladtam esőben, hóban, napsütésben, repültem mezítláb, forró homokon, saját sebességemtől megmámorosodva, hogy aztán a fordulónál rájöjjek, korai volt a mámor, nem izomerő, hanem az az erős hátszél röpített eddig, amelyik most minden méterért keményen megdolgoztat. Futottam hajnali mezőn, ébredő madárhangok közt, ismerős és ismeretlen utakon, néha eltévedve, néha csak bolyongva kicsit. Eddig utazáskor könyvet tettem először a bőröndömbe, mostanában a futócipőm az első.
És rengeteget tanultam. Mikor a live cheering funkciót kikapcsoltam, azt hiszem, egyedül akartam lenni. De bekapcsolt valami, amit valóban nevezhetek élő lelkesítésnek.
Leggyakrabban otthon szaladok, a Györgyfalvi negyed utcáin. Sok itt az idős, beteg ember. Több mint tíz éve itt lakom, de csak futás közben tűnt fel, hányan vannak rajtam kívül az úton. Nem csak kocogók. Megroskadt, gyenge, beteg, sokszor vánszorogni is alig tudó emberek róják fáradhatatlanul, minden áldott nap a maguk köreit. Van, akinél ez alig pár méter a lépcsőházi ajtóhoz vezető járdán. Járókerettel, néha infúziós zacskóval, minden lépésért megkínlódva, oda-vissza és megint oda-vissza. Naponta. Reszkető kézzel, reszkető lábbal, botra támaszkodva. Meg-megállva. Nem feladva. Soha nem feladva.
Mosolyt, biztatást, cinkos beszólásokat kaptam tőlük csaknem mindig.
Nyolcvanas néni, botra görnyedve a parkban, kitartóan araszolgat végig a 2o-25 méteres sétányon. Megelőzöm, futok egy kört, mire visszaérek, már alig kapok levegőt, de még egy kört akarok, annyit szabtam ki magamra mára, belehúzok tehát és újból mellé érek. „Mai poţi, drăguţo? – kérdi együttérzően, majd szemembe kacsint: Hai, încearcă şi tu! ” (Bírod még, drága? Gyere, próbálkozz!)
Két idős férfi sétál, az egyik csúnyán húzza a lábát, a másik támogatja, minden sétányhossz után leülnek kicsit a padra lihegni: „Lassítson, kisasszony, mert még elkapja a radar!” – kiáltják utánam legényesen kihúzva magukat a padon. Ha bajuszuk volna, pödörnének rajta egyet.
A legjobban a fehérhajú, kendős nénit szerettem meg, a kék szvetterest: az ő távja a lépcsőház ajtótól a sétányig vezető 5-6 méter. Járókerettel. Minden nap. Rendszeresen utánam kiáltott: „Mai repede, duduie, că te prind in urmă.” (Húzzon bele, naccsága, mert még utolérem.) Sokszor már messziről nevetett felém, szeme huncut-kéken ragyogott, alig várta, hogy elsüthesse ezt a kis poént. Mikor legutoljára láttam, már csak üldögélt a kispadon. Nyári melegben, pokrócba bugyolálva. Szólni nem szólt, csak a kezével intett nekem, hogy gyorsabban, kék szeme huncutul mosolygott. Azóta nem láttam. Bele kell törődnöm, végül tényleg maga mögött hagyott, ahogy mondta.
Nem nagy sportolók nagy teljesítményéből, hanem ezeknek az öreg embereknek a gravitációval, a gyengülő izmokkal, betegséggel, fáradsággal dacoló kitartásából tanulom, milyen nagy dolog a test, milyen nagy dolog a mozgás. Hogy a nem feladás sokszor néhány megtett lépésben mérhető. Az ultramaraton néha csak pár arasz.
Ha valami nehezebb feladat áll előttem, most már azonnal bekapcsol ez a rejtélyes, önálló életre kelt, telefont sem igénylő alkalmazás, a hiteles live cheering, öreg, reszelős hangok mondogatják: „Hai, drăguţo, hai, că poţi!”„Ne add fel, kedves! Menni fog!”
És nekik el is hiszem.
