Nem írom le az incidensbe keveredett gépkocsi márkáját, de ebből sokan már tudhatják, melyik német autóról beszélek (szívből sajnálom egyébként a gyártót, nem tehet róla, hogy Kelet-Európában elsősorban azoknak a megkent fiataloknak a kedvence lett, akik azt se tudják, hogy a kormány bal oldalán lévő kar mire való, nemhogy megkísérelnének indexelni irányváltáskor). De nem is fontos a márka, hiszen biztosan más autók vezetői is képesek olykor hasonló cselekedetekre. Inkább az az érdekes, ahogyan a történet pillanatok alatt képes volt bejárni a virtuális világot, s hatalmas szimpátiát ébreszteni a tömegközlekedési eszköz vezetője iránt.
Egy pszichológus biztosan sokkal szebben megfogalmazná, mint én, de azt hiszem: abban, hogy a villamosvezető – finoman ugyan, de szándékosan – nekiment a villanyrendőrnél az előtte álló autókat kikerülő, ennek érdekében (gondolom szabálytalanul, hiszen az útjelzések nem láthatók a videón) a villamossínekre kikanyarodó autónak, egy egész ország frusztrációja benne van. Többszörösen, hiszen nem csak annak örvendenek, hogy a jóérzésre, a közlekedési szabályokra, egymás tiszteletére fittyet hányó, magukat felsőbbrendűeknek képzelő „smekker” sofőröknek végre valaki megmutatta, hogy nem ők a világ urai: a napi bosszúság is benne van ebben a kárörömben. Az a napi méreg és bosszúság, amit minden sofőr érez, amikor kormány mögé ül, s amit a hasonló „smekkerek”, a jogosítványaikat ki tudja, hogyan megszerző balfácánok és magukat Usain Boltnak képzelő, az úttesten szabálytalanul „átszaladó” nyugdíjasok mellett a hazai infrastruktúra fejletlensége okoz: 30 év alatt sincsenek autópályák, körgyűrűk, megoldások a nagyvárosokban. Csak dugó, araszolás, időpazarlás és mérgelődés.
Persze annak az eldöntése, hogy mennyire cselekedett helyesen a villamosvezető, felvet néhány további kérdést. Például: elcsapjuk-e – legalább a tükörrel – a szabálytalanul átkelő gyalogost, aki nem véletlenül lép ki eléd, hanem előbb megnézi, hogy még van-e kellő féktávolságod? S ha van, gondolkodás nélkül indul – természetesen lassú, megfontolt léptekkel –, majd ha rádudálsz, nemhogy bocsánatkérően intene, de még jó hangosan el is küld melegebb éghajlatokra…
De gyalogosként is feltehetjük a kérdést: letörjük-e a teljes járdát elfoglaló autó visszapillantó tükrét, netán végigkarcoljuk-e az oldalát a lakáskulccsal, ha csak annyi helyet hagy, amelyen csak oldalazva férünk el? Vagy mit csináljunk biciklisként, amikor a biciklisávon ráérősen gyerekkocsit tolnak vagy bevásárló szekeret?
Nyilván aközött, hogy valakit mérgedben elütsz és eltörik a keze-lába vagy, hogy a bukaresti villamosvezető „barátian” megsimogatja az eléje mászó autó hátsóját, elég nagy különbség van. Egy dolog azonban biztos: erőszak erőszakot szül. Az önbíráskodás pedig sohasem volt törvénybe foglalva, még akkor sem, ha olyakor ez tűnik a legjobb megoldásnak.
Sajnos, a hazai közutakról sok minden hiányzik, nem csak az a plusz egy-két sáv, ami a forgalmat elviselhetőbbé tenné. Legalább ekkora hiány a közúti nevelés, a forgalom további résztvevőinek a tisztelete, nem utolsó sorban a szabályok betartása. És van még egy rossz „hírem”: nem látom, hogy mitől változna ez meg 10 vagy akár 20 éven belül.
Így aztán végkövetkeztetésként csak azt a régi mondást idézhetem tanácsként, amely szerint türelem rózsát terem. Még akkor is, amikor a lelkünk mélyén nagyon ott bujkál egy villamosvezető.
