Hatszáz

Hatszáz
Baleset baleset hátán a fő országutakon, mentőhelikopter, halottak, többórás útlezárások, csúcsidőben végzett útfelújítások, bedugult forgalom és több kilométeres kocsisorok a Kárpátokon átvezető szűk utakon; kisiklott, vagy a nyílt pályán, kánikulában órákig veszteglő vonatok, ittas mozdonyvezetők – így fest ma Romániában a vakációs idény.

Kész kaland bárhova és bármivel is utazni az országban, s ha az ember szerencsésen megérkezik, mondjuk tizenkét óra vezetés után, már rögtön kiveri a veríték, ha arra gondol, hogy majd haza is kell menni. Persze a navigációs rendszer szerint ez az út alig kilenc és fél óra lett volna – szerintem pedig pihenővel együtt legfeljebb öt, ha ugyanezt a távot az Európai Unió bármely más országában tenné meg az ember.

Csakhát az EU bármely más országában elképzelhetetlen lenne, hogy egy 2004-ben elkezdett autópályából még csak néhány aszfaltcsík legyen meg, így, 17 év elteltével. De ne vegyük az észak-erdélyi autópályát, nézzük csak a Torda–Szászsebes közötti A10-es jelzésűt, ami nem több száz, hanem mindössze 70 kilométer: a négy szakaszából egy még mindig nincs kész (egyik sem volt meg határidőre!), holott már négy éve át kellett volna adni a forgalomnak. De ami késik, nem múlik: az illető szakasz gyulafehérvári feljárójánál (Szászsebes irányából) már ki van téve a „Torda” jelzés, amely nincs se letakarva, se áthúzva – csak az a baj vele, hogy aki a jelzést követve ott akarna felmenni a pályára, a körforgalomból való kisoroláskor az „Út lezárva” tábla fogadja. Örömében aztán még háromszor körbemegy az ember – ha már úgyis került egy nagyot a Transalpina felé egy többórás útlezárással járó Olt-völgyi baleset miatt, az a pár méter még belefér.

Ha ezek után valaki azt kérdezné, miért van annyi ideges sofőr a hazai utakon, nem is tudom, mit válaszolnék. Mert engem például azok a sofőrök is kikészítenek, akik 45-50 km/órával mennek és folyamatosan fékezgetnek azon – az amúgy kanyargós – megyei úton, amely 70–80 km/órát is simán megbír. De ők legalább tisztában vannak a képességeikkel… Azok a gépkocsivezetők is igen idegesítőek, akik dupla vonalon, kanyarban előznek az országúton úgy, hogy közben én is 90-nel megyek. Vagy akik lelámpáznak, ledudálnak, ha településen belül csak 10 km/órával lépem túl a megengedett maximális sebességet.

Egy szó mint száz: Romániában nincsenek megfelelő utak, nincs infrastruktúra és nincs vezetői kultúra – utóbbira lásd a néhány nappal korábbi esetet is, amikor autók tucatjai indultak vissza forgalommal szemben a Bukarest–Konstanca autópályán, amikor baleset miatt lezárták annak egyik szakaszát. Hát csodálkozunk ezek után, ha az egymillió lakosra jutó súlyos balesetek számában Románia az első helyen van az Európai Unióban?

bbte-oszifelveteli2Hirdetés

Én nem csodálkozok, és lassan már azon sem, amit ennek kapcsán a szaktárca vezetője nyilatkozott a napokban: hogy a gyalogosok, kerékpárosok és gépkocsivezetők a hibásak a balesetek magas számáért. Végülis igaza van, hajót például egyszer sem láttam balesetezni a DN1-en, repülővel sem gyakran fordul elő ilyesmi (a helikopterekkel azonban már vigyáznék, miután az egyik nemrég kidöntött két villanyoszlopot egy bukaresti körforgalom közelében).

Az infrastruktúra hiányát, mint szerintem a súlyos közúti balesetek egyik fő okát, biztosan véletlenül felejtette el felsorolni a miniszter. Aki ezek után legfeljebb csak mini szter, mert a tekintélye hatalmasat zuhant a szememben. Persze tudom, hogy egy-másfél év mandátum alatt nem lehet ezer kilométer autópályát építeni, de azért ne vegyük hülyére a népet. A súlyos, halálos kimenetelű balesetek nagy hányada frontális ütközés országutakon, nem egyszer figyelmetlen előzést követően – ha lennének autópályák, ezek nem következnének be. Mint ahogy azok a gyalogosok is megmaradnának, akik forgalmas országutak által átszelt településeken laknak, de megpróbálnak átszaladni a túloldalon lévő kocsmába.

Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna – mondaná romántanárnőm a szállításügyi miniszternek, aki jobb, ha nem szólal meg a vasúti infrastruktúra és az elmúlt napokban e téren a sajtó által felkapott „bakik” kapcsán sem. De ne is foglalkozzunk ezek felsorolásával, elég annyit megjegyezni: amikor Kolozsvárról, az ország egyik legnagyobb és legfejlettebb városából úgy lehet a tengerpartra leutazni hálókocsiban, hogy ehhez Désen át kell szállni, az nagyon sántít.

Bár, ha belegondolunk, a vasút kapcsán sincs okunk panaszra: Japán csak most készíti a vonatot, amely hatszázzal fog közlekedni. Nálunk ez már évek óta َígy van. Az egyetlen apróság, hogy ott egy óra, itt egy nap alatt teszik meg ezt a távot.