Orbán Lajos 1897–1972 között élt Kolozsváron, és nagyon gazdag, értékes fotóhagyatékából 170 fényképet választottak ki, amelyek – alig néhány kivételével – először jelentek meg nyomtatásban. A nagyon jó minőségű felvételek élvezhetővé teszik az album fellapozását, a kalandozást időben és térben Kolozsváron, nagyjából 1920 és 1940 között. „A fotók túlmutatnak a város képeslaparcain: a dinamikus kompozíciók és a különböző fényhatások poétikája iránt érdeklődő fotóst – noha ő amatőr fotósnak nevezte magát – méltán nevezhetjük a kor fotóművészének” – írja a könyv ajánlójában Blos-Jáni Melinda. Az album két tanulmányt tartalmaz, valamint a fényképeket, amelyek tematikus csoportokban vannak elosztva: Séták a nagyvárosban; Sztereoképek; Szabadidő és tájélmény; A romantikus csendélettől a modernista absztrakcióig; Privát szféra és családi ház. Megismerhetjük a fotók révén a régi Kolozsvárt, automobiljaival, a macskaköves főútjaival, főtéri boltjaival, siető, sétáló, dolgozó polgáraival, az akkor is ugyanúgy virágzó gesztenyefáival. A családi fotók bevezetnek a polgári társadalom hétköznapjaiba, láthatjuk ízlését, életmódját, megsejthetjük érdeklődését, foglalkozását. A fényképek mellett megismerhetjük a fotóst, Orbán Lajost, fia visszaemlékezéseiből, egy további tanulmány pedig megismerteti az olvasóval a műkedvelő fényképészetet és a 20. század első felében Kolozsváron létezett fotós társaságokat.
Orbán Lajos katonaruhában
A Látható Kolozsvár – Orbán Lajos képei a két világháború közötti városról címmel megjelent albumot Székely Sebestyén György művészettörténész méltatta, hangsúlyozva a városnak, egy kornak a vizuális kultúra felől való megközelítés fontosságát, és kiemelve, hogy a rendelkezésünkre álló gazdag fotótörténet, fotókultúra még nincs teljesen feldolgozva. Úgy vélte, a könyv a fényképezés demokratizálódásról is szól. Szerinte, ha a fotóalbum húsz évvel ezelőtt, például a Funar-korszakban jelent volna meg, akkor talán a nosztalgiára helyezték, helyeztük volna a hangsúlyt, a fotókat úgymond kisajátítottuk volna saját céljainkra, és a régi, elvesztett várost kerestük volna csupán. A szerzők most viszont más megközelítést alkalmaztak, és a vizuális kultúra felől értelmezik és értékelik a munkákat, arra keresve választ, miért és hogyan fényképezett Orbán Lajos, hogyan csoportosíthatóak ezek a fotók. Szépnek és hasznosnak ítélte Orbán Lászlónak, az édesapjáról szóló visszaemlékezését, amiből megtudhatjuk, hogy mi történt abban a korban, hogyan változott, alakult a társadalom, mikor kezdett el fotózni Orbán Lajos, hogyan élte életét a Kovács P. és fiai fényképészeti bolt szakmunkatársaként, hogyan élt Erzsébet úti házukban, milyen szenvedélyei voltak ennek a középosztályban jó helyet elfoglaló polgárembernek.
A könyv szerkesztője, Blos-Jáni Melinda visszaemlékezett a kezdetekre: legelőször egy film került hozzá, amelyet Orbán Lajos készített az EKE tagjainak szervezett fotókurzuson, és amelyen bemutatták és reklámozták az új technológiákat. Ezen a didaktikus jellegű filmen jól látható, amint a filmes is sokszor fényképezőgépként használja a kamerát. Majd ezt követően vette fel a kapcsolatot Orbán Lajos fiával, Orbán Lászlóval, akinek köszönhetően megkaphatták a gondosan megőrzött, dobozolt képeket digitalizálásra. Ebből az anyagból egy fotókiállítás nyílt 2016-ban, 2017-ben pedig vetített előadást is készítettek. Az album révén azt remélik, hogy még több emberhez el tudják juttatni az értékes fotókat, a tanulmányokkal segítenek jobban tájékozódni a fotók és fényképezés világában, illetve történetében, és ösztönzően tudnak hatni az erdélyi vizuális kultúra kutatásának folytatásában. (Egyébként éppenséggel az Orbán Lajos-hagyatéknak köszönhetően hozták létre az Erdélyi Audiovizuális Archívumot, amelynek fő célja az erdélyi audiovizuális örökség megőrzése, dokumentumok felkutatása, gyűjtése, tárolása.) Sokat foglalkozott ezzel a hagyatékkal, mesélte Blos-Jáni Melinda, és úgy érezte, rajta keresztül teljesen más perspektívában nyílt meg a két világháború közötti kolozsvári hétköznapok élete, megismerte nem a nyakkendős, hanem a hús-vér embert, aki szeretett és tudott poénkodni is.
Orbán Lajos tevékenységéről beszélgetve elhangzott, hogy sajtókutatásokból lehet megtudni, milyen fotótársaságok voltak annak idején Kolozsváron: Orbán Lajos neve feltűnik például azok között, akik versenyekre fényképeket küldtek be, és azért szerencsés az ő helyzete, mert a fotóit meg lehet nézni, így nyomon követhető az ő látásmódja. Az 1920-as években a fényképeken a piktorializmus a jellemző stílus, az 1930-as években már a tárgyiasság az új stílusjegy, mindez az Orbán Lajos fotóin is látható, ahogy követte az aktuális trendeket – magyarázta Blos-Jáni Melinda. Ha fényképeit elhelyezzük egy térképen, nyomon követhető az útvonal, amelyen közlekedett a Főtér és otthona, az Erzsébet út között, emellett a kirándulásokon, sétálások alkalmával készített felvételeken is jól dokumentálható a hely, a környék. Amatőröknél attól lesz érdekesebb, élvezhetőbb egy felvétel, hogy felszabadultabban fotóznak, vélte a szakember. Gyakran felmerül a kérdés, hogy mi késztette arra, hogy elkattintsa a gépét: ez összefügg szemlélődő magatartásával, a nyüzsgő nagyvárossal, amivé kezdett válni Kolozsvár azokban az időkben. Érződik a képein a szépérzékkel és alapműveltséggel rendelkező polgár.
Orbán Lajos aktívan részt vett a Kolozsváron szerveződött amatőr fotós tevékenységekben, 1924 körül otthagyta a Dermata bőrgyárat, ahol beszerzőként dolgozott, és Schéfer Lászlóhoz fűződő barátsága révén a főtéri Kováts P. és fiai fényképészeti boltban kezdett dolgozni, itt is beszerzőként, majd társtulajdonosként. A műkedvelő fotózásról részleteket Újvári Dorottya művészettörténész ismertetett. Schéfer László is fotózott, de a két személy képei eltérnek egymástól, aminek magyarázata a különböző személyiségtípusokban kereshető – magyarázta a művészettörténész arra a felvetésre utalva, hogy mennyire fellelhető az Orbán Lajos fényképein az aktualitásra való érzékenység. Schéfer László például ritkán reflektált arra, hogy mi történik az utcákon, ő főleg a családra összpontosított. Orbán Lajos valóban sorra veszi a mesterségeket az utcán – az élet „leltározása” különösen fontossá teszi ezeket a képeket – vélte Székely Sebestyén György, egyben megemlítve hiányérzetét is, hogy például nincsenek a Dermata gyárban készített felvételek. Az album címe, a Látható Kolozsvár ellenben éppen azt érzékelteti, hogy a városnak természetesen van egy nem látható része is – magyarázták a szerkesztők.
Hatalmas élmény számára, hogy sokat a fényképek közül most lát először, annak ellenére, hogy a fotók közt nőtt fel – mondta a könyvbemutatón Huszár László, Orbán Lajos unokája. Klasszikus műveltségű emberként emlékezett nagyapjára, aki a fotózásra művészeti megnyilvánulási lehetőségként tekintett, hiszen festett is közben: úgy képzelte el a fotózást, mint egy festményt. Az unokákat is megtanította fényképezni, sokáig az ő receptjei alapján készítették el az előhívót. A fotózás bűvöletében éltünk – mesélte Huszár László. Arra a kérdésre, hogy vajon miért szakadt félbe Orbán Lajos fotózási láza a negyvenes években, úgy vélekedett, ebben közrejátszhatott a második világháború és az azt követő történések, és mindez nagy csalódást okozhatott. Jól szituált polgárból mellőzött kisnyugdíjas let, de mindezt emelt fővel élte meg. Az unokák mindebből azonban semmit nem éreztek.
Ha bízunk és hiszünk, előbbre tudjuk vinni álmainkat – mondta Nagy Péter, az Idea nyomda igazgatója a könyvbemutató zárásaként, utalva arra a folyamatra, amit egy könyvkiadás feltételez, megkíván: ötlet, összeállítás, előkészítés, kivitelezés, az anyagiak megtalálása. Ennek kitűnő példája az igényes kivitelezésű album is a látható Kolozsvárról. Borítókép: Huszár László (Orbán Lajos unokája), a könyvet méltató Székely Sebestyén György művészettörténész, Újvári Dorottya művészettörténész, a könyv társszerzője, Blos-Jáni Melinda film- és fotótörténész, a könyv szerkesztője a könyvbemutatón, a Vallásszabadság Házában (fotó Horváth László)
