A tengereket a szó szoros értelmében elárasztják a soha el nem bomló, s a környezetet beláthatatlan ideig szennyező műanyag termékek. Még az Antarktisz környezetében kifogott halak húsában is szétporladt, de el továbbra sem bomló műanyagtermékek nanorészecskéi mutathatók ki, melyek aztán fokozatosan a mi szerveinkben is lerakódhatnak. Belátható következményekkel. Nemrégen olyan bálnát vetett partra az óceán, melynek felhasított gyomrából szinte mázsányi műanyagflakon, strandpapucs, nejlonzacskó, azaz egy kisebb szemétdomb ömlött ki. Az Indiai- és az Atlanti-óceán dél-keleti tengerein manapság mind gyakrabban bukkannak fel úszó műanyagszigetek is.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete múlt pénteken Nairobiban tartott 170 tagállam részvételével konferenciát az úgynevezett „egyszer használatos” műanyagtermékek arányának csökkentéséről. A cél az, hogy 2030-ig ezek aránya a minimumra csökkenhessen. A műanyagzacskók, az egyszer használatos műanyag edények- és evőeszközök teszik ki ugyanis annak a 8 millió tonna műanyaghulladéknak a nagyobbik részét, mely a világtengerekbe ömlik. A konferencia „eredménye” azonban a környezetvédők nézőpontjából siralmasnak bizonyult. Eredetileg az volt a terv, hogy ezeknek a műanyagtermékeknek a használatát 2025-ig maradéktalanul beszüntessék. A nagy ipari országok – élükön az Amerikai Egyesült Államokkal – mindent megtettek, hogy az erre vonatkozó döntést meghiúsítsák. Sikerrel.
De egyéb vonatkozásokban sem kedvezőbb a helyzet. A Spektrum című német tudományos folyóirat legutóbbi számának már a címe is sokkoló: „Halál a lakásajtó előtt. Európa veszélyeztetett természeti világa.” A lap közvetlen környezetünk élővilágának pusztulásáról, a természeti változatosság és sokszínűség gyorsuló ütemű eltűnéséről tájékoztat. Amiről nekünk, itthoni önelégült kerttulajdonosoknak – a jelek szerint – fogalmunk sem sok lehet…
A városokban és azok környékén a háztáji kertek még nem is olyan régen az állatok és a növények legfontosabb menedékhelyének számítottak. A fajták változatossága azonban manapság már a kertjeinkben is végveszélybe kerül. A robotkaszálógépek és az intenzív kertművelés egyéb eszközei valóságos írtóhadjáratot folytatnak ellenük. Kerstin Viering „A rettenet kertje” című cikkében írja le a pusztításokat. A robotkasza, mely gyakorlatilag felügyelet nélkül, a beépített akadályokat „intelligensen” megkerülve mindent elpusztít, ami útjába kerül, hangyákat, méheket, darazsakat, nemkívánatos növényeket, sőt a kisebb sünöket, cickányokat, békákat is. A levélfelszívó a másik – a rovarok szempontjából még hatékonyabb – gyilkolóeszköz. Az érintett területeket „hiánytalanul” rovartalanítja. Mutatóba sem igen maradhat egyetlen egy sem. Márpedig a kert egy olyan ökoszisztéma, melyet csupán a sokféleség és a különböző növény és állatfajok kölcsönös függősége tarthat egyensúlyban. A „szimbiózis” összeomlása a kert egészének fokozatos leépülésével fenyeget.
De az intenzív mezőgazdaság sem irgalmasabb a természethez. A termesztett növényeken kívül minden egyébnek pusztulnia kell. A rovar- és gyomirtószerek ráadásul a talaj és talajvíz kémiai összetételét is fokozatosan megváltoztatják. Ily módon azonban Európa egész régiói válhatnak valóságos agrársivatagokká.
A madárvilág pusztulása is riasztó méreteket ölt. A folyamat már a 19. század vége óta tart. Az első, végképp kihalt, s ma már sehol fel nem lelhető madárfaj az óriásalka. Utolsó példányáról 1852-ből vannak adatok. A guvarfürjek családja is kihalóban. De egyéb madarak milliói is eltűnnek a mi „megművelt” kultúrtájainkról. Az európai kertekben a madarak száma az utóbbi évtizedekben 56 százalékra csökkent. (Ámbár az erdőkben a csökkenés pusztán 6 százalék.) Az egyik legfontosabb ok a nitrogéntartalmú műtrágya használata. A mezőkön a költőhelyek a gépi kaszálás miatt fogyatkoznak meg. 1980 óta 100 millió gerlice vált a vadászok áldozatává is. A feketerigók népességét is a masszív szúnyogirtások tizedelik. Az elmúlt években 10 000 feketerigó, kékcinke, pirók, ökörszem, vörösbegy, szürkebegy pusztult el. Mindezt minálunk kevesen tartják számon. Mióta Vistára költöztünk – bár minden télen szorgalmasan tápláltuk a madarakat – jól érezhetően ritkul – az ideköltözésünkkor még több tucat madárféleséget számláló – populáció. Pusztulnak tehát a mi madaraink is...
S a szakemberek szerint az európai madárállomány pusztulását olyan vírusok is fokozzák, melyeket az állatkertek idegen kontinensekről idehurcolt madarai terjesztenek. Főként a Dél-Afrikából és a Nyugat-Nílus tájékáról származó vírusok tizedelik az itteni madárvilágot. De a szupermarketekben árusított dísznövények is hasonló pusztításokat idéznek elő. Egyrészt kiszorítják, másrészt megfertőzik a hazai fajokat. Sapienti sat.
A pillangók és méhfajták tömegeit is a kihalás fenyegeti. Németország bizonyos vidékein a szárnyas rovarok 75 százaléka a kihalás határán van. A katasztrófa tehát nem csupán a trópusokra jellemző. (Eddig úgy tudtuk.) A pusztulásnak legalább saját kertjeinkben kellene elejét vennünk. Mert ezt ez idő szerint legfeljebb ott tehetnénk meg.
S az éjszakai világításról még nem is szóltam. Pedig újabban a háztáji kerteket is világítótestekkel zsúfoljuk tele. Azzal hogy is gondolhatnánk, hogy a fény a rovarok és a nagyobb állatok életciklusát is szabályozza. A szupermarketekben a napelemes világítótestekhez nem mellékelnek növény- és állatvédelmi tájékoztatót. Márpedig a mesterséges fényforrások megzavarhatják bizonyos állatok dürgési szertartásait, a szaporodási ciklusokat, a madarak vándorlását, a szárnyas rovarok tájékozódási képességét és sok minden egyebet. A mesterséges éjszakai megvilágítás még a fák és a kisebb növények rügyfakadásának idejét is hetekkel hozhatja előbbre, s ezzel a növényeket fagyveszélynek teheti ki. Ami az – amúgy kaotikussá váló – időjárás okozta károkat is csak fokozhatja.
De minálunk minderről a szélesebb nyilvánosságban egyáltalán nem esik szó. A román államnak nyilván egyéb gondjai vannak.
Például az egységes, egynyelvű és egykultúrájú román állampolgári közösség megteremtése. Kit izgathatna a rovarok, a madarak, a csúszómászók, a cickányok, a rókák és az őzek pusztulása, amikor Romániából a nacionalista hatalom az elmúlt évtizedekben a németek, a zsidók, a magyarok tömegeit „iktatta ki” (az idézőjel arra utal, hogy ők voltaképpen még megtehették, hogy a számukra – immár szellemileg – mérgezett környezetből elmeneküljenek). Nagyobb számban csak mi, magyarok maradtunk. De lassú, bár annál konokabb kiiktatásunk is egyféle a nemzeti program gyanánt zajlik tovább. (A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá, hogy az egységes román nemzeti állam magukkal a románokkal sem sokkal emberségesebb. Ha jól utánaszámolunk, az elmúlt két évtizedben több „get beget” román menekült el az „ősi román földről”, mint német, zsidó, roma, örmény, magyar együttvéve…)
Senkinek eszébe sem jut, hogy a Németországban már valósággá vált agrársivatagok mintájára minálunk sajátos (mert a románok tömegeit is sújtó) etnikai sivatag van kialakulóban.
Ráadásul az sem igen akad, akinek idehaza mindez különösebb gondot okozna. Az igazi gond az a „példa nélkül álló” székelyföldi autonómia, melyről az Adevărul Historia című videói hisztériáznak.
Európa is messze sodródott a természeti harmóniától. A még fennmaradt archaikus civilizációkat pedig maga számolta fel. Minálunk még az aggodalom maga is ismeretlen. Az persze igaz, hogy a méhek pusztulása mindannyiunk szempontjából nagyobb tragédiának ígérkezik, mint a magyar nyelvé. Például. A méhek és egyéb rovarok nélkül ugyanis a növényvilág omolhat össze. A baj csak az, hogy Európa sem képes felismerni, hogy a kulturális sokszínűség leépítése ugyanannak a vésznek pusztán egy másik (ráadásul alapvetőbb) aspektusa.
A környezeti válság által lassan egyértelművé tett tragédia orvoslása nyilván csak egységes elvek alapján volna lehetséges. Ha a kisebbségi nyelvekkel (eme kulturális rovarokkal) nem vagyunk szolidárisak, a jogállami alapelvekkel, a sajtószabadsággal és végső fokon a méhekkel sem válhatunk szolidárissá. Még ha a méhek és a kisebbségi nyelvek – legyünk tárgyilagosak – nem is mérhetők ugyanazzal a mércével. A méhek kihalásába hamarabb fogunk belepusztulni, mint az egykor békében együtt élt kultúrákéba.
Még akkor is, ha az előbbi voltaképpen az utóbbiból következik.
