Kövek

Kövek
Hadd mondjak el egy (kétségtelenül hiteles forrásból származó) hazai történetet is. Egyik kisebbségi személyiségünkről (voltaképpen: hősünkről) szól, aki (például Angela Merkeltől eltérően) valóban erkölcsi lény – volt. (Merkel sajnos nem mindig az.) Az érintett személyiség a Babeș‒Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Fakultásának (akkori nevén a Filológiának) volt oktatója. Egyike azoknak, akik a diákokkal kialakított lenyűgöző (pedagógiai és intellektuális) kapcsolatrendszerük révén a Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben és később (lásd Láthatatlan Kollégium) tényleg életben tartották a romániai magyar akadémiai kultúrát.

Tudományos teljesítményei és nő-volta teremtettek számára némi – nyilván pusztán viszonylagos – védettséget is. De mindenekelőtt ember volt, aki József Attilával szólva akkor és manapság – ismét – „egyre kevesebb”.

A rendszer utolsó éveiben – a saját szekuritáté-dossziémból idézhetek hosszú-hosszú oldalakat róla – folyton a nyomában loholtak a rendszer fullajtárjai. Bár ez már nem az én asztalom – én sem vagyok túlságosan büszke arra, hogy a szekuritáté rajta ült a telefonom, sem szemérmetlennek nem tartom, hogy beszéljek róla. Fait accompli. Hál' istennek elmúlt. Vagy talán mégsem? Tény, hogy szekuritátés-dossziémban, amelyhez végül én is hozzáférhettem – árva kukk sem esik a Molnár Gusztáv-féle úgymond államellenes összeesküvés mozzanatairól, pedig számos jel utal rá, hogy a szorgos „hírszerzők” többet tudtak róluk, mint mi magunk. A dosszié szinte teljes egészében Cs. Gyimesi Éva sepsiszentgyörgyi látogatásairól szól, amelyek során bennünket is (mármint engem és feleségemet, akit barátnőjének tekintett) meglátogatott.

Persze másokat is, de erről csak érintőleges információim lehetnek.

A lényeg az, hogy Éva a szeku számára kiemelten fontos személyiség volt. Rólunk még „lelepleződésünk” után sem tudott jóformán senki. Éváról viszont mindenki tudta, hogy szüntelenül a nyomában vannak. Ő ugyanis tőlünk eltérően (legalábbis a „lelepleződésünkig”) nyíltan vállalta önmagát. Dossziém tanúsága szerint Farkas Árpád – akit szintén le-lehallgattak – intim vendégei előtt – a „szakemberek” feltehető derültségére – azt a feltevést is megkockáztatta egyszer, hogy én lennék a Szekuritáté egyik besúgója. Ennek persze semmi köze sem volt ahhoz, hogy évtizedekkel korábban egy alkalommal – Ágoston Vilmost inkriminálandó – belőlem, mint éretlen felnőttből valóban csikartak ki olyan – a román‒magyar megbékélés lehetőségeire vonatkozó, de akkortájt denunciációnak is minősíthető mondatokat, amelyeket ma (sajnos már aligha) vállalhatnék.

De itt és most egyébről van szó. Az egyik székelyföldi kisváros mozgalmárnője úgy gondolta, hogy esetleges majdani tanügyi karrierjének (mit lehet tudni) jót tehet, ha dossziéjában szerepel valamely magasabb tanügyi fokozat megszerzését igazoló dokumentum is. S mivel kultúrlénynek is tekintette önmagát, úgy döntött, ír egy rangos szakdolgozatot a felszabadulás utáni romániai magyar költészetről. A „szemléletesség” kedvéért a korszakot két markánsan elkülöníthető részre osztotta: Nicolae Ceaușescu elvtárs előtt és után.

A kommentár – azt hiszem – fölösleges. A dolgozat kattogó sínpárjain fennkölt frázisok kíséretében kézen fogva utazgattak románok és magyarok. S persze elöl ült a masiniszta, s a szerző azt sem rejthette véka alá, hogy az illető öntudatos, becsületes kommunista.

A mű elkészült. A szóban forgó kisvárosban zöld utat is kapott, hiszen minden megahatározó funkcióban megbízható elvtársak vagy azok feleségei ültek. Így azonban a tiszteletre méltó elvtársnő késedelem nélkül megjelent a romániai magyar tudományosság egyetemi központjában, a kolozsvári Filológiai Fakultás magyar tanszékén. Ahol elbírálás végett föl is ajánlotta remekművét valamely szakirányítónak, aki majd megítélheti teljesítményét is.

Skizofrén világban éltünk. A hatalom szemében az, aki erre a szerfelett speciális feladatra vállalkozott volna, akár piros pontokra is szert tehet, a kollégák szemében azonban (egyféle külön bejáratú tisztesség mégiscsak működött) egy efféle fércmunka pozitív értékelése csakis hozzánemértésről, illetve megalkuvásról tanúskodhatott volna. A katedrán épp jelenlévők nyilván egyiket sem szerették volna. Kezdődött egy voltaképpen kultúrtörténeti pingpongparti. Senki nem jelentkezett, de egyfajta nyájimmunitás jegyében konok egyetértés alakult ki, hogy a dolgozatot Cs. Gyimesi Évának kell értékelnie. Mindenki őt ajánlotta. Melegen…

Több „okból” is. Nyilván ő volt köztük a legelismertebb szakember. Ráadásul ő az, aki a megtisztelő feladatot vissza sem utasíthatta, hiszen az a titkosszolgák szemében neki – épp neki – újabb fekete pontot jelenthetett volna. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki végül is kénytelen lesz megadni az „átmenő jegyet” is, mert milyen szakmai érvekkel utasíthatná vissza? Az egész Ceaușescu-rendszert és annak a szerző által egekig magasztalt „irodalmát” kellene széttrancsíroznia. Ezt a romániai magyar irodalom érdekében akár meg is tehette volna. (Szőrmentén meg is tette.) De egy lózungokat csipogó tyúkocska karrierje érdekében? Semmiképpen nem. De ha nem akar ezen az ostoba banánhéjon végképp hanyatt vágódni, azt sem teheti meg, hogy ne tehesse.

Végül nem maradt más választása, minthogy miután az akkor (a fiatalok kedvéért teszem hozzá: valóban) felbecsülhetetlen értékű nagy üveg „neszkafét” immár nyílt ingerültséggel visszautasítja, nagyot nyel, és „vállalja”, majd hányingerrel küszködve ugyan, de „katonásan” teljesíti is a „feladatot”.

Persze, efféle akkortájt bárkivel megeshetett. De nem bárkivel szabadott volna megesnie. Azzal az emberrel, akiről az összes kollégája tudta, hogy mit vállal a romániai magyarságért – ráadásul nyilvánosan – semmiképpen sem. Annak – a szenvtelenség mögé rejtett – sunyi vigyornak az emléke, miszerint „úgy kell neki, minek hősködik”, egy lehetett annak a hátizsáknak a legsúlyosabb kődarabjai közül, amelyek később a Szamos-meder fenekéhez „láncolták”.

Mert vajon nem joggal érezte-e úgy, hogy olyan magyar társadalomban, amelyből hiányzanak a másik ember, sőt az önzetlen magyar embertárs iránti együttérzés legelemibb reflexei is, nemcsak fölösleges, de méltatlan is életben maradni…?

Ez a dilemma – amelyet számos más is súlyosbított – sokakat mardosott akkortájt is, de a végső konzekvenciát talán csak neki volt ereje és bátorsága levonni…

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

A romániai tüntetéssorozatok részletes elemzésekor számos romániai és külföldi elemző is felhívta a nagyközönség figyelmét arra, hogy a társadalom által olyannyira érzékenyen értelmezett korrupció elleni harc mögött, érdemes lenne a „másik” oldal érveire is figyelni, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységére és a jelenlegi román politikában és társadalmi életben játszott szerepére. Az ügy azért is lett aktuális, mert az Amerikai Titkosszolgálat (CIA) nemrég közölt két újabb dokumentumot 1982-ből és 1985-ből, amelyben előrejelzik a romániai hatalmi rendszer fokozatos átalakulását. Erre világított rá nemrég Liviu Mihaiu oknyomozó cikke is, amely a román sajtóban igen nagy visszhangra lelt. Az elmúlt években felgyűlt adatok tükrében tehát biztosan állíthatjuk: a Securitate és a titkos hatalom – egyféle domesztikus, helyi terror – nem tűnt el, csak átalakult.
Máskép(p)
Volt, aki tizennégy évvel idősebb bátyámat következetesen Ivánként szólította és emlegette. Csodálkoztam rajta, de ebbe is belenyugodtam, mint a család sok más szkizofréniájába. (Ezt a fogalmat akkor persze nem ismerhettem, de a mögötte rejlő lényeget már én is kitapinthattam.) Mi ugyanis következetesen Gézaként szólítottuk és emlegettük. Engem Bélának, öcsémet Botondnak keresztelték. Úgy vélvén, hogy egy romániai kommunista lehet jó magyar, sőt akár székely is. Az Iván azonban szüleim elvakultan illegalista korszakából még rajtaragadt. Egyéb skizoféniákkal egyetemben. S a tágabb családból néhányan valamiféle hízelgésként (vagy ironikusan) még makacsul ragaszkodtak a megszólításhoz.
Máskép(p)
A napokban temették el Duray Miklóst. Soha nem találkoztam vele. Ez azonban zárójelbe kívánkozik. Nagyon is „találkoztam”. A hetvenes évek elején a Gaál Gábor irodalmi kör elnöke voltam. Ezen az irodalmi körön vitattuk meg egyebek közt Páskándi Géza Weiskopp úr, hány óra? című novelláját is. És sok minden egyebet. Az Írószövetség „oldaláról” a kört Fodor Sándor patronálta.
Máskép(p)