Az Óceán túlpartján nemrég elhunyt Ágoston Vilmos is ezen a körön olvasta fel egyik novelláját, mely az amerikai négerek kiszolgáltatottságáról szólt. Az – akkor még – vitathatatlan tény volt. A tényállást természetesen a hallgatóság minden egyes tagja magyar-román relációra fordította le. A Szekuritáté mindenekelőtt. A résztvevők természetesen szó szerint „értelmezték”. Azaz a vita során senki nem fordította le. Nem voltunk eszementek.
Néhány nap múlva azonban reggel 7 óra tájt megjelent nálunk (mármint albérleti szobánkban) a Szekuritáté. A háziasszony később bevallotta (lelkére kötötték: ne mondja el senkinek!), hogy egy nappal korábban távollétünkben már jártak nálunk. Nekem is volt egy novellám (az utolsó), mely az argeși vízierőmű építésének emlékeit elevenítette fel. (Mielőtt Ceaușescu felavatta volna, volt néhány – hulladéknak tekintett – halott is.) Az avatási ünnepségre vonatkozó ironikus oldalaknak – én akkor még észre sem vettem – nyomuk veszett…
Reggel 7-kor vittek el. Valamikor az esti órákban szabadultam. Közölték velem, hogy Ágoston Vilmos találkozott Duray Miklóssal. Ez valószínű volt, ugyanis tudtam, hogy a romániai magyarság minden fontosabb személyiségével találkozott. Hiszen a magyar kisebbségek jogait mi, határon túli magyarok csak együtt vívhatjuk ki. Ő már Szlovákiában megtette, amit tehetett. Arról azonban fogalmam sem lehetett, hogy Ágoston Vilmos Durayval kijuttatott a CIA-nak egy dokumentumot, miszerint a romániai magyarságot a román állam megsemmisülésre ítélte. (Ezt állította ugyanis a vallató tiszt.) Én, minekutána bennünket, román magyar-szakosokat is odacsődítettek Daicoviciu akadémikusnak az Egyetemiek Házában tartott előadására, melyen explicite elhangzott, hogy a magyar fasizmus István királlyal kezdődött, nem is tarthattam teljesen valószínűtlennek. Már csak azért sem, mert Vilkával az egyetem folyosóján volt egy néhány perces beszélgetésünk is, amikor Vilka megpróbált meggyőzni arról, hogy mi, magyarok és románok soha nem leszünk képesek megérteni egymást. Mi folyton valamiféle kompromisszumra törekszünk, de román „honfitársaink” pusztán le akarnak törülni bennünket a térképről. Nem értettem egyet vele. (Mellesleg máig sem akarnék, de ez már az én külön szerencsétlenségem.) Beszélgetésünknek azonban nem volt fültanúja.
De volt egyéb. A román-magyar szakon (feltehetően „hazunnan” hozott internacionalizmusomhoz való ragaszkodásból végeztem azt) már az első napon összebarátkoztam Takács Ferenccel, aki az 56-os események egyik áldozataként (mellesleg egy ideig Páskándival is együtt) részt vett a hírhedt Duna-csatorna „felépítésében”, jó éven át mi ketten is ugyanezt a témát vitattuk agyon. Ő jobb híján került román-magyarra, a börtönévek után más esélye nem is lett volna. Első látásra rokonszenvesek voltunk egymásnak. Igaz, ő jobban bízott a vasgárdistákban, akikkel együtt ült, mint azokban a kommunistákban, akikkel szintén. De már előre figyelmeztetett, hogy feltehetően csupa besúgó vesz körül bennünket. Bármit is kérdeznek, egyetlen válaszom legyen, „sajnos, nem tudok róla”. Ezt – túlságosan jól – meg is jegyeztem.
Ami közben történt, az a romániai magyar történelem egy figyelemre méltó, s nagy vonalakban máig ismeretlen hatalmi stratégiájának jellemző mozzanata. Azt akarták kiszedni belőlem, hogy a Vilka-novella a román-magyar kérdésről szólt. Tudtam, mindenki tudta, hogy valóban így van. Nem voltam naiv (úgy is mondhatnám: hülye), nyilvánvaló volt, hogy a népes hallgatóságból, ha beidézik, kevesen lesznek, akik ezt tagadhatnák.
Tudatában voltam, hogy mit teszek, de úgy éreztem, nincs más választásom. „Bevallottam”. (Elvben kb. harminc másik tanúval szembesíthettek volna.) Még meg is nyugodtam valamennyire. Vilkáról a novelláján és nézetein túl (ezeket mások nálam jóval alaposabban ismerhették), nem tudtam semmit. CIA-kapcsolatokról meg végképp…
Csakhogy múlt az idő. És kiderült, hogy Takács vallatóimat egyáltalán nem érdekli. De engem még mindig benntartanak. (Pedig egy lazább pillanatomban még a Vilkával folytatott beszélgetésemről is beszámoltam. Ezt máig szégyellhetem. Igaz, azért tettem, hogy lássák, nem falazok senkinek, tehát ha rájuk kerül a sor, a Takácsra vonatkozó válaszaimat is komolyan vehetik. Vilkának pedig a – Duray által közvetített, s a határon elkobozott – CIA-szöveg után már igazán nem árthatok…)
A szekusok viszont úgy vélték, hogy rendben vagyunk. Jöhet tehát a „vallomás”. A szolgálatos tiszt diktálni kezdte a szöveget. Mármint a Vilka novellájának irodalmi értelmezését. Takács Feriről szó sem esett. És ekkor megszólalt az agyamban a csengő: Miért? Miért nem Feriről kérdeznek, akiről semmi körülmények között nem szabadna beszélnem? Itt már merőben egyébről lehet szó! Csaknem arra megy ki a „játék”, hogy Ágoston Vilmost a novellája és főként meggyőződései miatt törvényszék elé állítsák? A Takáccsal folytatott beszélgetésekből – ha máshonnan nem is – már pontosan tudhattam, hogyan is zajlik egy koncepciós per. Bizonyosan akadna még jónéhány virtuális tanú. De ezeknek nem ők, én kellek. Koronatanúként. A „nacionalista” Takács Ferenc barátjaként. Akinek még a szülei is illegalisták. Kell ennél vaskosabb hitelesség?
Halálra rémültem. Nem csak Vilkát juttatom börtönbe, a maga – általam vitatott – kétségeivel, melyeket a lelkem mélyén én sem tudtam teljesen alaptalanoknak tekinteni, hanem elveszítem a teljes baráti körömet, a feleségemről s majdani gyerekeimről (ha lesznek még egyáltalán) nem is beszélve, s halálomig együtt kell élnem egy árulóval.
Vilka tehát nem ügynök, Takács Feri sem érdekli őket. Végem van. A vallomás azonban már papírra került.
Már csak az aláírás hiányzott. Rájöttem, hogy az a halálos ítéletemmel lenne egyenértékű. Semmi körülmények közt nem mehetek bele. Rúgjanak ki az egyetemről, ítéljenek el (Feritől tudtam már, hogy ez nagyjából mit jelenthet, bár azt is, hogy némileg más időket élünk), legyen, aminek lennie kell.
S akkor jutott eszembe kedvenc tantárgyam, a hermeneutika. Aláírom, egyeztem ki, de hozzá kell „fűznünk” valamit: Én valóban úgy éreztem, hogy Vilka akár a román-magyar helyzetről is értekezhetett volna. De ezt az irodalmi körön senki nem így értelmezte, én sem, ha így értelmezzük, szóba is hoztuk volna, hiszen a kör műelemzésekről szólt. Én pedig így, utólag, tévedhetek. Hiszen a szöveg mégiscsak Amerikáról szól, ahol a feketék helyzete tényleg katasztrofális… Tisztességes kommunistaként (akkor a szüleimnek „köszönhetően” még párttag is voltam) nem vállalhatom, hogy olyasmivel vádoljak valakit, amiről magam sem vagyok maradéktalanul meggyőződve.
Következett újabb húsz perc. A fenyegetéseké. Többet tudnak rólam, mint gondolnám. S gondoljak anyám illegalista nyugdíjára, meg a rokonságra… Azaz tot tacâmul...
A halálos rémület enyhült. Immár tudtam, otthon vár rám a feleségem. „Bármibe, de ebbe nem mehetek bele”. Újabb – több órányi kínkeserves alkudozás után – beleírtuk az általam igényelt szöveget is. Aláírtam.
Csak azt nem vettem észre, hogy amúgy is a lap alján tartunk. Újat vettek elő. Azt is szinte már lelkesen írtam alá, hiszen ez a szöveg jogilag már teljeséggel hasznavehetetlen. Rohantam Ferihez: szaladj, s mondd meg Vilkának, hogy ha a „vallomásomat” elébe teszik, kérje az utolsó oldalt.
Végül ejtették az esetet, de feltehetően nem az én éles eszem miatt. Vilka ugyan később elolvasta a vallomást, de tényleg nem találta az általam diktált szöveget. Évekkel később Budapesten találtuk meg a rejtély nyitját. A Szerv szabályai szerint ugyanis minden oldalt egyenként kellett aláírni. Ennek én akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. Furcsa, vélhettem, de úgy látszik, itt ez a szokás…. Az utolsót tehát valóban eltüntethették.
Az esetet azonban nem csak Vilka úszta meg (ő csak úgy, ahogy), de én is. Az állítólagos forradalomig csaknem harminc év telt még el. A Szekuritaté többé soha nem próbálkozott velem. (Ez ma már hivatalosan ellenőrizhető is.) Számukra hasznavehetetlenné váltam.
És akkortájt el sem lehetett képzelni ennél emberibb szabadságot. Amit aztán később ki is használhattam.
De az már egy másik történet…
