Én még emlékszem. Valahol ott kezdődött tizenkét néptáncos esztendő története, amikor a meglehetősen félénk kétéves kislány, aki addig egy percig el nem engedte volna az anyja kezét, egy gyermekfoglalkozáson egyszer csak meghallotta a hegedűszót. Mint akit elvarázsoltak, elindult és beállt a többi apróság közé. Napok múlva is az ott hallott titokzatos szavakat morzsolgattuk, dúdolgattuk otthon, hogy ninive-ninive-király-király-biztos. Utána már kerestük, vártuk az ovisoknak szánt gyerektáncházakat, szüreti-farsangi Jeles Naptár rendezvényeket, minden olyan alkalmat, amikor zenészek jönnek, és lehet boldogan összefogózva keringeni, lépegetni.
Még nem nőtt ki egészen az óvodából, amikor először vittem el a Morzsabogáncshoz, „ha már ennyire szereti, próbáljuk ki”- alapon. Az évnek számunkra ezentúl lett egy sajátos Bogáncs-ritmusa is, és ennek a lüktetésnek nem is az izgalommal várt pántlikakötős fellépések adták az erejét, hanem a hétről-hétre ismétlődő próbák. Ami eleinte családi logisztikát igényelt, valaki elkísérte, hazahozta az apróságot, aztán már egyedül járt az egyre nagyobb. Próbák, ahova akármilyen fáradtan, rosszkedvűen, morcosan ment, mindig energiával feltelve jött haza. Ahogy nőtt, úgy lett Morzsabogáncsból Apróbogáncs, majd Kisbogáncs és végül Bogáncs.
A családban nem volt semmilyen hagyománya a néptáncnak. Sok nemzedék óta városlakó, értelmiségi családból származom, számunkra, ami népi, az tárgyi kultúra, zene, szöveg, sőt akár tudomány formában létezett. Varrottas párnák, háziszőttes abroszok és népi kerámia közt nőttünk fel, a Balladák könyve ott állt a polcon, népdalokat, főleg Kodály és Bartók gyűjtését ismerni illett, de karaktercipő, csizma nem törte fel a lábunkat. Táncházba nem jártunk, a néptánc olyasmi volt, amit csak színpadról ismertünk, és távolról figyeltük. Amolyan „szép, szép, de haza azért nem vinném” – módra.
Hanna lányunk kisgyermekfejjel hozott döntése és felnőtthöz méltó kitartással végzett munkája hozta be az otthonunkba. Mert szépnek szép volt ez a tizenkét bogáncsos év, de könnyűnek nyilván nem volt könnyű, mert nem lehet könnyű semmilyen komolyan vett vállalás. A legnehezebb talán akkor volt, amikor különböző okokból nem mehetett táncolni.
Ma Hanna felveszi a neki kiosztott viseletet, befonja a haját, pántlikát köt belé, táncolni fog és tizenkét év után elbúcsúzik a Bogáncs Együttestől. Az évi események tánc ritmusa marad, szerencsére van utánpótlás a családban.
Tizenkét év után pedig csak azt mondhatom a mostani fiatal szülőknek, ha az örökmozgó gyerekük hirtelen ritmusra kezd ugrándozni, mihelyst meghall egy mezőségi dallamot, ha a kicsi átszellemülten figyeli a táncosok dobbantásait, a szoknyák pördülését egy-egy előadáson, keressenek egy gyerekekkel dolgozó néptánccsoportot. Mert a tánc által fontos dolgokat lehet tanulni és nem is feltétlenül csak a táncról. Például azt, hogy ahhoz, hogy egy karikázó jól mutasson, fontos, hogy senki ne húzza és ne is lassítsa a többit, az egy ütemre mozduló léptekből kiérezni a közösség erejét. Egy páros tánc meg nem feltétlenül attól lesz szép, hogy van, aki vezet, és van, akire támaszkodni, hanem attól, hogy a táncosok figyelnek egymás rezdüléseire. Vagyis csupa olyasmit, ami jól foghat az életben.
Köszönjük, Bogáncs!
Borítókép: Rohonyi D. Iván/Illusztráció
