LADÁNYI EMESE
Kós Károly mára már „hívó szó” minden magyarnak szerte a nagyvilágban. Kós Károly az építész, a műemlékvédő, az író, a közösségszervező, neve egyszerre jelenti a magyarsághoz, az anyaföldhöz, Erdélyhez való ragaszkodást, és a maradandó, népi építészetből táplálkozó, de mégis európai építészetet. Magáénak vallhatja több tudományág, hisz építész, művészettörténész, irodalomtudós, történész, néprajztudós és magyarságkutató.
A párizsi Magyar Kulturális Intézet jelen kiállítása Kós építőművészetére összpontosít. Noha a megnyitó november közepére volt időzítve, mindmáig csak virtuálisan, az intézet honlapján látogatható a tárlat, Franciaországban ugyanis a jelenlegi járványhelyzet miatt a mozik, színházak, kiállító- és koncerttermek kapui zárva vannak a közönség előtt.
A kiállítás három témakör segítségével ábrázolja Kós építészeti tevékenységét. Az első rész életútját és munkásságát mutatja be az első világháborúig, míg a második rész az isztambuli tevékenységébe nyújt bepillantást, amikor a háború poklát elkerülő fiatal építész az Oszmán Birodalomban újonnan létrehozott Konstantinápolyi Magyar Intézet ösztöndíjasaként megírja Isztambul első urbanisztikai szemléletű modern városmonográfiáját. A harmadik rész a világháború utáni tevékenységét mutatja be, hogy miként szervezi a kisebbségbe szorult magyarság életét az Erdélyben letelepedett Kós Károly, miközben folyamatosan tervez és irodalmi tevékenységét is bővíti. A tárlat anyagát számos, az építész kiemelkedő alkotásáról készült fotó és tervrajz képezi. A két szinten elhelyezkedő kiállítás április végéig marad Párizsban, majd további városokba látogat, így a kis Sztána és a mesés Varjúvár híre messzire eljut.
Nemcsak az intézet munkatársaként, de Párizsban élő erdélyi magyarként is azt remélem, hogy a lehető legtöbb emberrel sikerül megismertetnünk Kós Károly munkásságát. Ezáltal, ha csak képzeletben is, de minél többen ellátogathatnak Erdélybe. Amikor a kiállítás termein átmegyek, a fotókat látva, mintha otthon volnék. Ismerős a háztetők formája, a házak szerkezete és akarva-akaratlanul a kolozsvári kakasos templomot vagy a Kós Károly által újratervezett feleki kistemplomot látom magam előtt. Ebben a járványos időszakban, amikor hosszú ideig nem lehet hazalátogatni, minden ilyen kis kapaszkodó ajándék.
A kiállítás kapcsán, novemberre egy konferenciát is tervezett az intézet, erdélyi szakértők közreműködésével. A tanácskozás az európai kulturális válság és a huszadik századi magyar történelem kontextusában vizsgálta volna Kós gondolkodásának alapvonásait. Bízunk benne, hogy amint erre lehetőség adódik, a halasztást pótolhatjuk és megismertethetjük a párizsi közönséggel Kós Károly egyedi gondolkodását.
A tárlat a párizsi Magyar Kulturális Intézet, a Budapest Főváros Levéltára és az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának közreműködésével jött létre, de segítséget nyújtott a Magyar Nemzeti Levéltár, a Székely Nemzeti Múzeum, továbbá a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár is. A két kurátor, Kenyeres István és Anthony Gall, de mindenki más, aki névtelenül valamit is tett a kiállítás létrejöttéért, szép munkát végzett. A termek hangulata, a színes és fekete-fehér, régi és új felvételek, az épületek makettjei, a saját alkotásait mintha szemlélgető Kós-szobor, az interaktivitás és statikusság kettőssége elhozta Párizsba Erdélyt.
Kós Károly halálakor (1977) a legelismertebb magyar volt Erdélyben. Olyan személyiség, aki példát mutatott élni akarásból, közösségszervezésből, toleranciából, pacifizmusból a Trianon után szétszakított magyarság számára az anyaországban és határon túl is, úgy, hogy közben a többségi románságot is tisztelte és együtt tudott vele működni. Életútja tanulságos és pozitív példa az utókornak, bárhol is éljünk a nagyvilágban.
