Az én leltáromban mégis a vagány felismerések és megmutatkozások vannak többen.
Például rájöttem (újra) hogy milyen sok kedves, jó ember van körülöttem. Azt hiszem, ez egy ilyen stresszes, nyomasztó és felfokozott lelkiállapotú időszakban mindenképpen nagy dolog. Mondom, újra rájöttem, hiszen nem először tapasztalom, hogy nagy bajban sokan mennyire önfeláldozók és segítőkészek.
2006. augusztus 20-án telibe talált minket Budapesten a Nagy Vihar. Szinte percek alatt lett világvége a Deák tér környékén, és nekünk négyéves kislányunkkal a nyakunkban kellett onnan megmenekülni. Ma sem tudom pontosan, hogy melyik utca milyen üvegépületének esővédője alá keveredtünk. Előbb azt hittük, csak esni fog, de aztán fújni kezdett a szél, elképzelhetetlen dolgok vágtattak körülöttünk, bádogtető daraboktól kezdve vendéglők teraszáról felkapott tányérokig és evőeszközökig sokminden. A tető alá beszorult emberek az első sokkból felocsúdva ösztönösen álltak sorfalat a gyerekes szülők köré. Soha nem felejtem el, a nyakamban milliónyi tűszúrásnak éreztem a szélfújta törmeléket, a vihar körülöttünk eszeveszett erővel tombolt, és én a félelemtől szinte bénán csak azt mondogattam magamban, te jó Isten, csak azért nem telik meg porral, homokkal, sárral és ki tudja milyen vacakkal a szánk, azért nem vernek fejbe a leszakadt ágdarabok, önálló életre kelt szemetes kukák, mert állnak mögöttünk, bástyaként védenek, védik Esztert, aki totál csendben ült az ölemben, miközben az összes többi gyerek torkaszakadtából üvöltött.
Aztán elült a vihar, és letaglózva láttam, hogy tényleg, volt olyan ember a hátunk mögött, akit véresre tépázott a levegőben repkedő törmelék. És mégis, mindenki bennünket, kisgyerekeseket kérdezgetett, jól vagyunk-e.
Jól voltunk. Hogy ne lettünk volna, ennyi jóságtól?
Még a járvány elején jött szembe egy Hamvas Béla vers, jó dühös lettem tőle.
„Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!” – mondta Hamvas, én meg jól elküldtem a fenébe. Tele voltam indulattal, láttam magam körül a fejetlenséget, a kapkodást, a tanácstalanságot és akkor jön Hamvas Béla, és azt mondja, nézhetem, szar a világ, de csak azért, mert engem tükröz. Basszus!
Aztán valami megváltozott. Jól összevesztünk a férjemmel azon, hogyan kell és lehet segíteni másokon, hova, miért adományozzunk, vagy ne adományozzunk, hogy én mennyire vagyok naiv, és ő mennyire bizalmatlan... Aztán kibékültünk, lett egy tervünk, egyszerű és nagyszerű. És az, hogy feladtuk a hátán vergődő bogár pozíciót egy jobbért, hogy nem csak beszéltünk róla, hanem tettünk is valamit, rögtön átcsinálta a tükrömet. És azon vettem észre magam, hogy a világ elkezdett idomulni, volt egy sarka legalább, amiben elkezdett rend lenni, és ahova mindegyre becsúszott (többnyire a legváratlanabb helyekről) egy-egy kedves szó, mosoly, segítség.
A dühös, szigorú, arrogáns és kioktató maszkok sorra potyogtak le az emberekről.
Egyik pasiról például kiderült, hogy ha éppen nem politizál, nagyszerű apa és az élet igazán fontos dolgaiban teljesen egyetértünk. Egy másik grafomán troll önként és dalolva segített nagyon sokat nagyon sok embernek, nem csak nekem. De ott van a kismilliónyi futár, akikről ugye mindannyiunknak megvan a véleménye, de a járvány kellős közepén érdekes módon egyik sem morgott, egyik sem dobálta a csomagom, és ha megígérte, tényleg eljött. És ott van az árupakoló csaj az Auchanból, aki most már csak „Doamna Orsoliának” hív a telefonban, és attól már tényleg csak bőgni lehet, hogy román húsvét előtt egyszerűen elkeveredett a rendelésem és szombat este sűrű bocsánatkérések közepette egy óriási Merci csokoládét is küldött a megrendelt kaja mellé.
És a sok hívás és üzenet, a sok „hogy vagy?”. Amikor tényleg azt hallod, hogy érdekli, hogy beszélgetni akar, hogy örül a másik, hogy te vagy neki a drót túlsó végén vagy a képernyő másik oldalán...
Persze, néhány kedves, bölcs, kiegyensúlyozott és megfontolt maszk is leesett.
Mikor kirántják a talajt a lába alól, akkor - bár kellemetlen - de teljesen érthető, hogy az ember bedurvul, kapkod, akár támad is. Csak nyilván, pont azok számára idegen állapot az ilyen, akik azt hitték, őket már meglepetés nem érheti, ők tudják és átlátják a világ dolgait, és mostanáig elnéző mosollyal szemlélték, hogy mi, közönséges emberek hogyan vergődünk a mókuskerekeinkben. De erre a koronabulira nekik se volt odapasszoló lemezük és hát kiborultak. Nem tagadom, van abban részemről is némi malícia, ahogy figyelem az ámokfutást, és bólogatok mellé, hogy lám, lám, azért mégiscsak emberből vannak az illetők is.
Hát itt állunk a járvány kilencedik hetében, mindenféle improvizált és mosható védőfelszerelésben, de soha meztelenebbül. Tegnap lecseréltem a facebookos profilképem, a szüleim megrökönyödve telefonáltak a szomszéd házból: Orsikám, ez nem te vagy! A baj a képpel, hogy sápadtnak, ráncosnak, és szeplősnek mutat (vagyis olyannak, amilyen mostában vagyok). Észre sem vettem! Nekem tetszik. Talán mert nem a ráncaimat és a szeplőimet látom benne, hanem a piros kendőmet a hajamban, ami végigkísért a bezártságban. Emlékeztetett, hogy a körülöttem levő sok rosszhír, és betegség és halál mellett (és nem ellenére) van élet. Még élünk. Sőt van még szeretet, odafigyelés, segítség, jó szó.
És ennél nincs is fontosabb.
Képünk illusztráció
