Aki járt már a házunkban, tudja, hogy cipővel kell bemasírozni a nappaliba, ebédlőbe, hiszen a ház asszonya ki nem állhatja, ha valaki utcai, elegáns ruhában és zokniban, ne adj isten nájlonharisnyában feszeng, miközben dumálunk vagy vacsorázunk. Továbbá minálunk a kutya is ember, akkor jön be, amikor akar, és oda ül, fekszik, ahova akar, így hát a lakás túlnyomó része , mondjuk a konyha és ebédlőasztal kivételével, nem kimondottan steril zóna. Ezt szegény takarítónőnk is tudja, a mi Esztink csodálatos asszony, hetente egyszer jön és mindent megcsinál, amit én ki nem állhatok: ablakot mos, lehetetlen helyekre mászik föl és port töröl, undok foltokat eltüntet és vasal, vasal rendületlenül. Kész áldás, hogy ő van nekünk.
Jobban mondva volt. Mert hogy most, a szociális distancia jegyében nincs.
Ennek következtében Eszti teljes munkaköri leírása az én nyakamba szakadt. Nem voltam teljesen zöldfülű a témában, hiszen fél évvel ezelőtt egy csúnya vállcsonttörés miatt voltunk már Esztihiányban, de érthetően rosszul érintett a dolog - nem elég a korona okozta ijedtség és bizonytalanság, hirtelen én lettem a járványügyi felelős a lakásunk valamennyi (na, jó, rengeteg) négyzetcentiméterén.
Hogy felvidítson, egyik sógornőm (több van!) küldött egy videót a családi facebook-csoportunkba , hogy kéremszépen van itt egy Hongkongban élő magyar nő, megtanulta az ottaniaktól, hogyan lehet túlélni a koronavírust, nézzük meg, hátha van benne jó tipp, milyen érdekes. Hát, szerintem rajtam kívül senki nem nézte meg, mert a filmre senki se reagált, vagy kommentált, hogy bű vagy bá, fogjunk-e bele honkongi módra védekezni a korona ellen így családilag, vagy ejtsük a témát, marhaság. Én először nagyon vihogtam. Hát képzeljék el, az volt az első tippje, hogy utcai cipővel nem szabad bememenni a lakásba!
De hát a korona nem vicc, és nekem sürgősen találnom kellett egy módszert, amivel megnyugtathattam magam, hogy mindent megteszek a túlélésünkért.
Pár nap múlva látniuk kellett volna az én virágzó rezilienciámat! Persze, óriási szerencsém van az én OCD-re hajlamos, rituálékhoz amúgy is szívesen ragaszkodó férjemmel és áldott és szófogadó nagylányommal, mert így megtörtént a csoda: új, hiperpedáns hongkongi protokoll van érvényben a lakásba való bejáráshoz. Az új normális immár hetek óta az, hogy utcai cipővel csak a klórozott lábtörlőre lépve lehet bejönni, és ott azt azonnal le kell venni. Itthon levő családtag közben elveszi az érkező kabátját, estleges csomagját, táskáját, és előre kialakított karanténzónába helyezi. Érkező, immár papucsban a legközelebb eső fürdőszobában szakszerűen kezet mos, aztán megszabadul minden utcai ruhájától és alaposan lezuhanyozik, hajat mos. Aztán köszönhet és elmesélheti, mit látott kint a nagyvilágban.
A levetett ruhák zacskókba kerülnek, és mosásig ugyancsak karanténzónában pihennek.
Hasonló módon érkeznek a házba az élelmiszerek is: futár leteszi a kapu elé, én az ő ládáiból a saját ládáimba pakolom. Szerencsés esetben nem esik az eső, így a cucc néhány órát a teraszon szellőzi ki az esetleges vírusvackokat.
Aztán következik a szeszes fertőtlenítés, nájlon csomagolás eltávolítás, dobozolás, mifene. A heti bevásárlásom elpakolása kb 2 óra.
Őrültség? Bizonyára. De legalább jól esik. Alkalmazkodtam.
A minap fertőtlenítés közben meglöktem az aranyat érő kékszeszes üveget, felborult és jó harmada elfolyt a drága lének. Eszembe jutott, hogy még forradalom előtt egyszer elestem a jeges úton a havi „porciós” szatyrokkal, benne négy személyre való olajjal. Az ömlesztett olajos üvegek felborultak, s mire felkászálódtam a jégről, az amúgy protekciósan szerzett világosszürke télikabátomon hatalmas olajfolt röhögött rajtam. Mikor hazamentem, nem tudtuk, az olajat vagy a kabátot sajnáljuk jobban.
Azóta kiderült, hogy most már van szesz a boltokban, nem tragédia az a kis veszteség, de akkor hirtelen csak potyogtak a könnyeim. Rezilienciám teljében is ott volt a tükör a kék tócsában: a gondolat, hogy van valami, amitől talán mégsem tudom megóvni az enyémeket, még most is elborzaszt.
De aztán valahogyan mindig összeszedem magam, játszom tovább a műsort, naponta több órát Esztiként ügyködöm, bacilustalanítok. A többi meg már amúgy sem az én munkaköri leírásom. A JóIstené. Rábíztam.
