Ha már számolok, akkor azt is meg tudom mondani, hogy 24 éve ismerem, és ez harmadik „adag” terápia vele. Igen, alig néhány hete kezdtük el, de most a korona miatt nincs. A szorongásom miatt mentem vissza, az egyre gyakrabban rám törő szomorúság miatt – és a mindezek miatt érzett lekiismertfurdalás miatt, mert hát ugye kívülről nézve semmi okom nem lenne, vagy nem kéne lennie. Másoknak igazi nagy problémái vannak, és nem szaroznak ennyit, én meg...
Néha pánikrohamaim vannak. Szívdobogás, feszülő mellkas, izzadó tenyér, légszomj. Semmi különös. Már ismerem. Menetrendszerűen jön ilyenkor a para: mi van, ha most az egyszer nem csak a pánik (hiszen tudjuk, semmi okom rá, jól vagyok!) hanem tényleg a szívem, a túlsúlyom, a mozgáshiányom benyújtja a számlát, és elvisz a mentő. Ilyenkor nem játszik, hogy háromhavonta megyek kardiológiai ellenőrzésre, évente mindenféle szűrővizsgálatra, gyakran találkozom a háziorvosommal, és az endokrinológus mindig elmondja: „kedvesem, fogadja el, hogy maga egyike azoknak a túlsúlyos embereknek, akik makkegészségesek.” Ehhez biztos köze van az ipari mennyiségű salátának és „lapos” víznek, amin a hétköznapjaimat tengetem, meg annak is, hogy minden születésnapi rigójancsival kötök egy magánalkut, miszerint legyen szíves és ne ő legyen az, aki a sírba visz.
Érdekes, és elég hülye módon igazából mégsem a haláltól félek, hanem a kórháztól. Hogy ott milyen rossz lesz. Tapasztalatból tudom, a jólápolt páciensekkel másképp bánnak. Jobban. Így már évek óta kényszeresen ügyelek arra, hogy ha Isten őrizz oda jutok, tetszek majd nekik. Tavalyelőtt bejött a számításom. A sürgősségen a kis fiatal ápoló srác, miközben ötödször próbált valami bonyolult vérgáz-vizsgálathoz mintát venni a csukló mittudoménmilyen eremből, megjegyezte, milyen jó az illatom. Jó, persze, botrányt kellett volna csapnom, engem a kórházi személyzet csak ne szagolgasson, én mégis megnyugodtam: a parfümöm teszi a dolgát, mindegy mimet fogják éppen kitakarni, vizsgálgatni, az én testemen - a túlsúlyomon kívül, amin úgysem tudok már mindjárt húsz éve változtatni - minden kifogástalan. Szőrtelen, pihe puha, szépkörmű, decens frizurával és picit zilált sminkkel. (Mégiscsak… ha az ember önként bevágja magát az autóba és elrohan a sürgősségire, mert úgy néz ki, hogy az egyik ujja éppen nekrózisban van, nos akkor nincs igazán ideje a rúzsát igazgatni… ) Szóval szerettek engem az ambulancián. Éjfélre meglett az eredmény is: fogalmuk sincs, miért feketedett el az ujjam, de lévén, hogy addigra szépen kirózsaszínült, hazaengedtek.
A jólápoltság fél egészség - nekem. Ameddig szalonképes vagyok, általában nincs baj.
És akkor beütött a korona! A mani-pedi időpontom jött és elmúlt, nyomtalanul. A körmöm nőtt, a géllak kopott, mi több, az egyik lábujjkörmöm fogta magát és lehasadt. Mi lesz így velem? Mi lesz, ha jön a mentő, hiszen most már nem csak a szívem, de itt ez a nyamvadt vírus, bármikor fulladni kezdhetek, és ha a kórházban meglátják a körmeim, én tuti nem kapok lélegeztető gépet!
A Facebook algoritmus - mintha ki lett volna csinálva -, otthoni UV lámpát kezdett ajánlgatni, egylépéses manikűr tippekkel, meg mi a franccal. Csak azt nem akarta senki megoldani helyettem, hogy levakarja a meglévő színes zselét az amúgy is lestrapált kezemről. De mit meg nem tesz az ember, ha fél a kórháztól? Vasárnap este nekiestem. Egy óra csiszolás, némi vér és megfelelő mennyiségű jajgatás után, ott álltam lecsupaszított körmökkel, géllakporfelhőben, a történelmi pillanat nagyságának tudatában, könnyezve.
Ma már szerda van, a sebeim kezdenek meggyógyulni, és húztam egy réteg gyöngyházfényű lakkot a körmeimre. A lábujjamra is – fontos a harmónia, még akkor is, ha a formák hagynak is kívánni valót maguk után. Most már jöhet a korona - nem félek. Engem nem visz el. Bebiztosítottam magam. A körmeim rendben. Különben is, preventíve, már egy hónapja full sminkben alszom – just in case.
