Horváth Gyöngyvér kiállítása a Művészeti Múzeumban
A képeknek is megvan a maguk sorsa: minél többen látják és élvezik, annál tovább élnek. Merthogy kimondatlanul minden művészben ott bujkál az öröklét gondolata munkáival kapcsolatban.
Mindez Horváth Gyöngyvér nemrég zárult, sikeres Művészeti múzeumbeli kiállításán ötlött fel bennem, amikor a viszonylag frissebb munkák láttán nagy hirtelen rám tört a múlt. Az együtt töltött „szabadságos” évek hangulata, amikor a napilapszerkesztés fárasztó robotja mellett, a nyugisabb percekben Gyöngyi hozta a mappáját és együtt élvezkedtünk. Mert azon kevesek közé tartozott, aki a dicséret mellett a kevésbé lelkendező megjegyzésnek is örvendett. Elvárta, sőt, egyenesen igényelte az őszinteséget. Amikor például ráállt a pasztellezésre, és azt találtam mondani, hogy virágcsendéletei számomra túlságosan is szépek, azonnal értett a szóból, munkái lehiggadtak és megteltek mélységgel. Mert sikamlós műfaj ám a virágcsendélet, s a látványt túllihegő művészt könnyen tévútra vezetheti.
Lesben
Azóta hosszú évek teltek el, a nyugdíjas lét, a kötöttségek megszűnte, mint annyi művésznél, Horváth Gyöngyvérnél is meghozta a gyümölcsét. Megtapasztalhatta a valódi szabadság ízét, és maximálisan élt is vele. Tehette, hiszen a mesterei, Feszt László, Ioachim Nica és Ioan Horvath Bugnariu teremtette alapokról indulva nyitott az újabb és újabb lehetőségek felé. A formák bűvöletében engedte szabadjára fantáziáját, játszott a technikák adta lehetőségekkel, alakította ki a különféle eljárások kombinációján alapuló sajátos, karakteresen egyedi stílusát. Amely, bevallása szerint is tovább alakulhat, csiszolódhat, teljesedhet ki újabb értékekkel. S akárcsak annak idején a már száz felé közelítő Cs. Erdős Tibor, ő is azt vallja, hogy még nem jutott el a csúcsra. Hiszen szintén az örök kísérletezők közé tartozik, aki mindig előre tekint, az újabb és újabb lehetőségek felé, mert úgy érzi, a csúcsról az út már csak lefelé vezethet. Ami egy örök optimista számára elképzelhetetlen és elfogadhatatlan.
Összefonódás
Hatvanhatodik születésnapján stílusosan hatvanhat munkát állított ki, javarészt az utóbbi két évtized termését. A munkák ismerősen tekintenek rám a falakról, a tárlat egésze mégis az újdonság erejével hat, Iacob Attilának, a kiállítás jó szemű, értő kurátorának köszönhetően. Aki a megfelelő paszpartuk és keretek hozzáadásával igényes, új ruhába öltöztette, és találó csoportosításban vonultatta föl a rendelkezésére álló anyagot. Összességében és egységében tekintve tehát a kiállításnak egyénisége van. Meglepetésként hatott.
A kollográfiák megkapó, élénk színekben pompázó világának s a pasztellek és vegyes technikával készült munkák sejtelmesen sokat ígérő, spontánul hömpölygő, a szürkék megannyi változatát felvonultató parádés felhozatalának kontrasztja adta meg a tárlat egészének sajátos hangulatát. S bár a kollográfia ugyancsak aprólékos, hosszadalmas előkészületet igénylő technika, a bemutató egészét mégis egyfajta, talán a művész alkatából is fakadó, játékos könnyedség lengte be. Az a jellegzetes spontaneitás, amely valamennyi alkotásából sugárzik.
Rusztikus táj
Bár a tematika korántsem mindig rózsaszínes. Amint arra előző kiállításaival kapcsolatban is utaltam, a természetből és az épített környezetből eredeztethető, de az elvonatkoztatás különböző lépcsőfokait megjárt látomásai sejtésekkel, érzelmi viszonyulásokkal telített fantáziajátékok.
Az idő múlása, az épített környezet pusztulása, a visszafordíthatatlan romlás jelei, a társadalmi közöny okozta sebek érintik a legfájdalmasabban. A többé már soha vissza nem térőt, az elmúlás kegyetlenül szép, líraian megkapó, s egyszersmind drámaian megrázó világát érzékelteti elégikus hangvételű formajátékaival. Egy lerombolt templom magányosan árválkodó ablakának barokk íve, a monarchia korát idéző, lyukas tetejű polgárház maradványok, a nyitott ablakon besütő nap sugárnyalábjaitól megvilágított romok az alkotó fantázia tömörítő törekvéseként állnak össze egységes egésszé, figyelmeztető művészi jajkiáltássá.
A hó, a jég, a fehér csend, a mindent megbénító fagy ércesen csikorgó fenyegetése, de egyben páratlan vizuális élményt is nyújtó igézete szolgál ihletforrásul több, vegyes technikával készült munkájának. Nem beszélve a „szúrós szépségekről” a bogáncsvilágban rejlő lehetőségek kiaknázásáról. Nem ritkán lélekbemarkoló, megrázó alkotások ezek, mégsem egyértelműen tragikus hangvételűek, hiszen magukban hordozzák az újjászületés, az új tavasz ígéretét. A tavaszét, amelyben a művész színpompás lepkékkel álmodik, pávákat formáz és barokkosan lüktető formavariációival csalogat. Sajátos „mű-fordítóként” pedig, nem ismerve lehetetlent, kollográfiai átiratban jeleníti meg Matisse Táncát és Klimt Csókját.
Hatvanhat kép a hatvanhat éves művésztől – Horváth Gyöngyvér születésnapi ajándéka önmagának és a közönségnek.
További, hasonlóan izgalmas kutakodást és beteljesülést a csúcs felé vezető úton, Gyöngyi! Isten éltessen sokáig!
Marionett
