Traian Băsescu volt elnök mandátumában is volt ilyen időszak, amikor az egymással háborúzó politikai szereplők képtelenek voltak racionális kompromisszumok megkötésére. Márpedig politikában csak akkor születnek tartós döntések, ha kompromisszumok mentén érlelődnek ki, és valamennyi fél fel tudja vállalni. Különben az lesz, ami az oktatási törvénnyel és sok egyéb kezdeményezéssel történt: amikor ezeket egyoldalú döntések nyomán fogadták el, a sértett fél később mindent elkövetett hatalomra jutva, hogy a kompromisszumon kívül született törvényeket visszavonja, megváltoztassa.
Az államelnök és a kormány háborúja is ilyen vakon folytatott ésszerűtlen háborúskodás, amely szinte naponta hoz egy apró győzelmet, hol egyik, hol a másik félnek. Az alkotmánybíróságnak szinte minden nap meg kell vitatnia több törvényt, ugyanis mind az elnök, mind az ellenzék gyakran igénybe veszi a taláros testülethez való folyamodást taktikai időhúzásként. Az alkotmánybíróságon szeretnék lefolytatni a pártok, a kormány, illetve az elnök azokat a politikai vitákat, amelyeknek a helyük a politika erőterében lenne. Ezzel a felek irtó romboló és veszélyes csatározást folytatnak, hiszen egyrészt kikezdik az alkotmánybíróság hitelességét, amely egyszerűen lehetetlen helyzetbe kerül, hiszen akármilyen döntést hoz, minden bizonnyal az egyik fél elégedetlen lesz.
A gyakori alkotmánybírósági döntésekkel a taláros testületet előbb-utóbb arra kényszerítik, hogy akaratlanul is törvényalkotási gátakat szabjon, hiszen a testületnek a gyakori döntések során egyértelműsítenie kell azt, ami nincs pontosan megfogalmazva az alkotmányban. Ezzel a politikusok lényegében saját mozgásterüket adják fel, hiszen később óhatatlanul belebotlanak majd az alkotmánybíróság különböző szabályaiba. A gyakori döntések olyan kusza normarendszert alakítanak ki, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik benne.
Ebben a kuszaságban a politika felzabálja saját erőterét, állandósítja a lövészárkokat, ami sehova nem fog vezetni. A választópolgárok nem fogják tudni sem referendummal eldönteni az ország fontos ügyeit, alkotmánybíróságot sem választhatnak, hanem korlátozott politikusi kínálatból kell kiválasztaniuk a számukra legjobbnak tűnő alternatívákat. Ezek után, ha a politikusok nem végzik a dolgukat, nem ülnek tárgyalóasztalhoz, és nem próbálnak meg minimális közös nevezőre jutni bizonyos létfontosságú kérdésekben, tíz év múlva is ugyanott fogunk tartani, mint most. Lehet, hogy egy-két szereplő kicserélődik, de a lényegi problémák ugyanazok maradnak, mert szemmel láthatóan sokkal fontosabb ma a kormánynak, az ellenzéknek és az elnöknek is, hogy háborúskodjanak egymással, minthogy a fontos, tízmilliók életét befolyásoló rendszerszintű gondokat, kihívásokat megoldják.
